A túlélő NŐ végtelen élettükrei

Az élettörténetekből kiragadott részletekben megmutatkoznak a tudatosan és ösztönösen felvett keresztényi értékek, a természetes emberi jóság, melyben csakis és továbbra is hinni lehetséges. A nagymamák, édesanyák, barátnők támogató közösségében jó élni, példáik örökre a szemünk előtt lebegnek. Női kezek és lelkek ereje nem csak a saját, hanem a családban és a barátoknál született gyermekekre is kiterjed. A gyerekek így több család, több nő között nőnek fel, több a támasz, több a segítség, több a fókusz, többen őrködnek felettük. Kikezdhetetlen fátyolként borul rájuk a védelem, melyben útjukat egyengetik. Sorstragédiák idején és hétköznapi helyzetekben is óriási lélekjelenléttel mennek tovább. Közben mindvégig velük van a boldogság, az öröm, a hála, ezekhez pedig Veszprém adja festői hátterét.

Fogadják szeretettel sors töredékeket, melyekkel bővebben is jelentkezünk majd. 3 veszprémi lány, az első, aki érettségi után került Veszprémbe, itt nevelte, segítette saját és a rokonságba született gyermekeket, dolgozott, ma is itt él és alkot. A második lány 16 évesen került Veszprémbe, nemes lelkével, tiszta szívével családjában, munkájában, hazájának történelmének adott pillanatában helytállt. Harmadikként, aki 18 éves koráig élt szeretett városunkban „…és elmondhatom, hogy továbbra is városom iránti töretlen szeretettel „veszprémi lánynak” vallom magamat!”.

„1944 szeptemberében, 9 hónapos voltam, amikor menekültek szüleim, négy gyermekkel. Édesapám lelkész volt, édesanyám kántortanító, magyar iskolát épített Erdélyben, jött a román idő, fenyegetve volt a család. Édesapám püspökségtől kért elhelyezést, végül 3 éves koromban költöztünk Kadarkútra, ahol megüresedett a lelkészi állás, itt éltünk. Nagy nehezen a gimnáziumba is bekerültem. Óvónőképzőbe nem vettek fel, mert egyebek voltunk, érettségi után kerültem el Veszprémbe 1962-ben. Először a nagynénémnél laktam, városi védőnő volt. Az ember nem maradhat a szülői nyakán, akkor volt az ideje, hogy az ember valami képesítést szerezzen, utána albérletet kerestem. Abban az időben annyit fáztam, mint a csuda, de hát az ember sok mindent kibírt. Hozzá volt szokva edződve, hogy nem kell nyafogni, csinálni kell. Veszprémben ifjúsági bibliaórákra jártunk, ott ismerkedtünk össze, párommal, nem sokára Attila megkérte a kezemet, édesapám azt mondta, „előbb a katedra, utána a Katica”. Tehát, hogy végezze el a levelezőt, az épületgépészeti szakot. De aztán azért enyhült a dolog, mert azt mondta édesapám, ha megígéri Attila, hogy nem hagyja abba, mert akkor másodéves volt, és még volt három év. A párom szülei is hasonlóak, az édesanyja szintén ott Székelyudvarhelyen végzett, az édesapja lelkész volt, úgyhogy ilyen dupla. A szülők már ismerték ott egymást. 1966-ban esküdtünk. Akkor éreztem magam először itthon Veszprémben, amikor az első lakást megkaptuk a Stadion 24-ben, ekkor már 1 gyerek megvolt, a másodikkal pocakos voltam. Testvéreimnél is születtek gyerekek. (…) Édesapám keresztelt három unokát egyszerre. Utána azt mondta, tudjátok, hogy milyen nehéz volt? Hát az örömtől, a meghatottságtól, hogy ott állunk hárman testvérek, mindenki más gyermekét fogja, mert keresztszülőként, tehát ugye mindenki a másik gyermekét fogta. Keresztanyának lenni fontos, hogy megmaradjanak a hitben gondoskodni, a családi indíttatás megvolt mindenhol, mert lelkész család vagyunk. Ha úgy hozta a szükség, befogadni. Minden testvérem gyerekét gondoztam. Én olyan tyúkanyó vagyok. Ha Ildi nővéremnek a lánya, Csaba bátyámnak a lánya, Gyöngyi nővéremnek a fiát, az unokatestvérem is ide jött haza, itt volt otthon. Ez járt mindenfélével, mosással, egyebekkel. Most is van egy „fiam”, Attila rokonságából, idejön ebédelni.” (Emese)

„1939-ben születtem Bakonyságon. Két testvérem az Irén, '37-ben született, '41-ben született a Magdi, két év van köztünk végül is. Édesanyám amikor meghalt, volt 29 éves, egy mozzanatra nagyon emlékszem. Kint a folyosón hintaágyban feküdt, a veséjével volt beteg. Győrbe is hordták, meg Pápára lovas kocsival. Akkor még nem volt se mentő, se busz, semmi, lovas kocsival. Mondták, hogy vigyázni kell, mert a veséjében nagy bajok vannak. Ahogy feküdt a folyosón a hintaágyban, én mellette játszadoztam. A húgom talán még valahol bent feküdt, mert ő pici volt, fél éves. Egyszer csak a sötét felhő jött, aztán nem volt otthon senki, a nagymamáék, mindenki elment a földekre dolgozni, édesapám is, nagypapa is, mindenki. Azt mondja édesanyám, hogy húha, ki kell menni. A falu végén volt egy nagyon jó kis kertünk, ahol mindenféle volt. A háznál is volt gyümölcsöskert, meg veteményes, de ott nagyon jó volt a föld, és mindent odaraktak. Cukorborsóért, sárgarépáért, zöldségért, és akkor édesanyám fogott engem, és kivitt hamar, olyan tíz percre van a falutól, tehát nem olyan messze. A felhő egyre jobban jött, ott leültetett engem a földbirtokba, a vetemény végébe, és ő meg gyorsan szedte a dolgokat. Annyira közel jött már az eső, nagyon dörgött, villámlott, most már hamar menni kell, futni kell haza. Ölbe vett és futott velem hazáig, de bőrig áztunk. Rá két napra nagyon rosszul lett, be kellett vinni a kórházba, aztán már nem is került haza. Ez az utolsó emlékem. Ott maradtunk hárman árvák, édesapámat bevitték katonának, Sopronba. A nagymamám nevelt bennünket a nagypapával, meg édesapám is, egy házban laktunk. A nagymamáék laktak elől, mi meg a hátsó részen. Sose felejtem el, '45-ben édesapámat, amikor behívták katonának. Akkor voltam én nagyon lázas, és gyalog jött haza Sopronból, Hitler szalonnát, azt a lekvárt hozott nekünk, és annak úgy örültünk, hogy ezt elmondani nem lehet. Utána édesapám megnősült, egy idősebb lányt vett el Csótról, feleségül. Aki nem is látott bennünket, még mi sem láttuk őt, csak amikor már megvolt az esküvő, lovas kocsival hozta édesapám, akkor látott bennünket először. Hát mondjuk nem volt valami szimpatikus, de elfogadtuk, nem tudtunk mit csinálni, a nővérem, úgy született, hogy a nyelve le volt ragadva, nehezen tudott beszélni. Édesanyámat kellett az orvosokhoz vinni, ővele nem tudtak foglalkozni. Mikor már föltárták a nyelvét, akkor már későn volt, nem tudott beszélni. Megértette a család, amit mond, de nem mindenki. Jószívű lány volt, és mindig őt küldték el legeltetni a teheneket, vigyázni rájuk, otthon is söprögetni az udvart. Az iskolában a nagybátyám, édesapámnak az öccse volt az osztályfőnökünk. Mondanom se kell, hiába mondtam neki, hogy iskolába mindig úgy tudtunk menni, hogy délelőtt el kellett menni a földekre dolgozni, aztán hazamentünk. Ebédelni se tudtunk, csak egy kis mosakodás. Fogtuk a táskát és mentünk. Este, mikor megjöttünk petróleumlámpánál kellett megírni a leckét, meg tanulni is, már amennyit lehetett. Mindig behívott a nagybátyám adta a körmösöket, pedig tudta, hogy nem volt idő tanulni, de nem volt kegyelem. Azt mondta, hogy én nem mehetek pedagógusnak, mert az szerettem volna lenni a tanítóképzőben Pápára. Aztán elküldtek Győrbe, a textiltechnikumba. A mostohám azt mondta, egy év után, hogy kisasszony, tessék elmenni dolgozni, én nem fizetek tovább azért, hogy te nagyságos asszony legyél, keresd meg magadnak, aztán úgy tanulsz, ahogy akarsz. Mert ugye, kollégium, egyenruha, meg minden, azokat fizetni kellett. 16 éves voltam, amikor édesapámnak a másik öccse, aki rendőr volt, ő elhozott ide Veszprémbe, eltett akkor még a mezőkerhez.” (Anna)

„Veszprémbe ezen évek alatt csak az iskolai szünetekben jártam haza, de ezek mindig ünnepnek számítottak. Már gimnazista koromban nagy szerencsét jelentett, hogy nagyobbik bátyám és öcsém óvó-védő jelenléte mellettem biztosította, hogy velük édesanyám elengedett bárhova. Így az otthonléteim során pl. gyakran ültünk be a ma már talán emlékként sem ismert, akkor azonban közkedvelt, a fiatalok körében egyetlen kulturált szórakozást biztosító Kossuth Lajos utcai Balaton Eszpresszóba zenét hallgatni, táncolni… Édesanyámmal rendszeresen látogattuk édesapám még mindig a bakonyi kis faluban élő nővérét is... Ezek csodálatos erdei kirándulásokat is jelentettek, aminek során rengeteg erdei gyümölcsöt, gombát gyűjtöttünk be, ami télire eltárolva hozzájárult jelentős módon az élelmünk biztosításához. Nagyon szerettem veszpréminek lenni és soha nem felejtem el kószálásainkat a város történelmi múltján elábrándulva, vagy a Séd, Betekints völgy szépségeit élvezve. Sose felejtem el, hogy vésődött a lelkünkbe művészettörténetet tanító Géza bácsi tanárunk jóvoltából a Tűztorony és a mai Városháza előtt elterülő tér minden jeles műemlékházának képe, amit házi feladataink során az alacsony kőpárkányon ülve másoltunk le füzeteinkbe… a Séd parti séták, amin keresztül akkor csak keskeny, foghíjas fapalló vezetett át, most remek fémhídon lehet biztonságosan átkelni a túloldalra… A Margit-romok… aminek restaurálásában a nyári szünetben bátyám is részt vett fiatal kora miatt csak „mindenesként” és minden nap én hordtam neki ételhordóban ebédet, így folyamatosan követhettem a munkálatokat. Biztosan ez is hozzájárult ahhoz, hogy ezeket a romokat különösen szeretem és azóta is többször meglátogattam hol lányaimmal, hol csak egyedül, hogy kicsit elgondolkozhassak békésen veszprémi emlékeimen…Többi kötődésem már csak emlékeimben van meg, de ezek örökre megmaradnak nekem. Köszönöm városomnak, iskoláimnak, hogy otthont, tudást és szeretetet adtak nekem.”(Johanna)