A túlélő nő diadala - Johanna

Egy „veszprémi lány „ visszaemlékezései….

Ezt a történetet Édesanyám emlékére, lányaim és unokáim további boldogulásának reményébe vetett hitemben írom le.

Jelenleg 81 éves, Budapesten élő, 3 éve már aktívan nem dolgozó orvos vagyok. Veszprémben születtem és bár ott csak 18 éves koromig éltem, mai napig veszpréminek érzem és vallom magamat, számtalan életesemény, szép emlék kapcsán véglegesen kötődöm ehhez a városhoz mai napig aktív kapcsolatokkal. Családom - mint veszprémi lakosok - anyai ágon visszakövethető a török hódoltság utáni időszakig.

1741-ben Padányi Márton, Veszprém környéki földesúr - aki később Veszprém megyés püspöke lett – a török dúlások során jelentősen megcsappant lakosság pótlására a német anyanyelvű, Porosz fennhatóság alá tartozó Sziléziából hívott be embereket azzal a biztatással, hogy letelepedésükhöz mindent biztosít. Építkezéshez szükséges anyagokat, művelhető földet adományozott nekik, cserében a saját létfenntartásukhoz szükséges munkák mellett az ő birtokait is meg kellett művelniük. – Ennek a hívásnak kapcsán települt be a 22 éves Schindler Fridericus is, aki a családfámon a legrégebbi fellelhető ősöm. 2 évvel később visszament Sziléziába és feleséget hozott magával, Lenhordin Juditot. Közös életük folyamán 5 gyermekük született és az utolsó kislány születésekor az édesanya 32 évesen a szülésben meghalt. Ez a tragikus esemény volt a családfa-kutatásom során az, ami nagyon mélyen megérintett és elgondolkodtatott a későbbiek ismeretében, hogy hogyan is kezdődik a sorstragédia. Több generáció után következő leszármazottként az 1872-ben született János az én nagyapám és felesége, Jung Anna a nagymamám, aki az első a családban, akit már én is ismertem. Lányuk, Anna 1908-ban született, aki 1935-ben feleségül ment édesapámhoz, Knolmayer Jánoshoz, aki szintén Sziléziából betelepülő család leszármazottjaként a Bakonyban Hárságyon élt családjával.

Édesanyám nem sokáig tudott egészségi problémái miatt – orvosa szerint „városi lányként” a „nehéz levegőjű” Bakonyban élni és tanácsára visszaköltöztek Veszprémbe, ahol házat építettek 1940-ben és én már ott születtem meg. /ma már tudom, hogy az akkor még nem ismert, ezért kezelni sem képes, súlyos pollén allergiája miatt nem tudott a zöld területen élni/. Szüleim boldog házassága mindössze 9 évig tartott.

A II.Világháború kitörésekor édesapámnak a Bakonyban lévő földjei mellett Veszprémben egy épületanyagokat forgalmazó vállalkozása volt, ami mellett még a Cser-erdőben lévő gyárban hivatali tisztségviselő állása is volt. Ezt a gyárat a háború ideje alatt tölténygyártó üzemmé alakították át. E két munkája miatt, - miután mindkettő fontos volt egyrészt a háborús sérülések kapcsán szükséges újjáépítésekhez, másrészt a hadsereg számára szükséges fegyver utánpótláshoz – nem vitték el katonának. Ismeretes, hogy Veszprém a háború utolsó hónapjaiban, mint vasútállomással rendelkező közlekedési csomópont, fontos jelentőséggel bírt és folyamatos bombatámadásokat szenvedett el. Ezek a támadások érintették a környező civil épületeket is és mi az állomástól 300 méterre laktunk. Édesapám 1945 február 24.-én felvitte édesanyámat 2 bátyámmal és velem, aki akkor alig múltam 3 éves, a Csatár hegyi szőlőnkön lévő házunkba, hogy kimenekítsen minket a bombázások veszélyei elől. Ő maga azzal ment vissza a városba, hogy elrendezi ügyeit ahhoz, hogy a hegyről tudjon majd lejárni dolgozni és másnap visszajön, hogy velünk lehessen. Aznap éjjel a veszprémi állomást ú.n. szőnyegbombázás érte, ami azt jelentette, hogy beterítették az egész környezetet bombával. A mi házunkat is érintette a támadás, találat érte a házunkat és édesapám a bombázás lecsendesülése után kiment az udvarra, vélhetően körülnézni és felmérni a károkat és a sötétben nem vette észre, hogy bombára lépett, ami a lába alatt robbant fel és őt megölte. A sors úgy rendelte, hogy annak ellenére vált áldozatává a háborúnak, hogy a harcokban nem vett részt,- és a háború alig több, mint két hónap múlva véget ért.

Édesanyám ekkor már negyedik gyermekét várta. Ez a sorstragédia, hogy ilyen helyzetben vesztette el férjét és maradt magára egyedül abban a borzalmas időszakban , elképzelhetetlenül nehéz helyzet elé állította. Családja – édesanyja, bátyja, sógornője - ugyan amiben tudta,támogatta, de társa, élete párja nem volt többé és neki meg kellett tanulnia nélküle tovább élni és viselni, megoldani az élet minden nehézségét. Öcsém hamarosan megszületett és Édesanyám minden lehetőségét a 4 gyerek eltartásához a kert és a körülötte lévő kis gazdasági udvar jelentette, ahol kis állatokat nevelt, ezzel biztosítva az élelmezésünket. Munkát sehol nem kapott, mert néhány év múlva az 50-es évek elején kialakult társadalmi helyzetben Ő is felkerült mindenféle listára, amit a rendszer kitalált arra, hogy „osztályidegennek, kizsákmányolónak…” titulálva ellehetetlenítse a mi életünket is. /”Bé-lista, kuláklista…/ Rendszeresen megtapasztaltam Vele együtt én is az éppen csak nyiladozó eszemmel, hogyan alázták meg minden alkalommal, amikor valahová bekopogtatott valamilyen munkalehetőség reményében… fiatal, minden életismeret hiányában lévő „káderek” oktatták ki, hogy ő megbízhatatlan „elem”, aki a „kizsákmányoláskor nem gondolt a népnek okozott kárra”… sokszor feküdtünk le esténként úgy, hogy édesanyám az utcánkban lévő hársfákról begyűjtött hársfavirágból főzött tea mellé semmi mást nem tudott adni vacsorára, de mindig csillogó szemmel ígérte meg, hogy holnap majd sikerül munkát kapnia és akkor jobb lesz nekünk…és közben az éjszakákat átsírta.

Mi gyerekek közben cseperedtünk és Ő mindenre megtanított bennünket, ami az életben maradáshoz szükséges. Számomra Édesanyám a csupa nagybetűs eszménykép volt, akiről tudtam, hogy bármire képes és mindent megtesz ahhoz, hogy nekünk a lehetőségekhez képest megpróbálja a legtöbbet, legjobbat biztosítani. – 6 éves koromban elvitt az Irgalmas Rendi Nővérek iskolájába és beíratott az első osztályba. Kedves Nővér Piroska tanított minket elsőben. Az Isten is nevelésre, oktatásra teremtette Őt. Ebbe az osztályba csak lányok jártak és itt kezdett kialakulni az a kis közösségünk néhány lánytársammal, akikkel aztán végig együtt jártunk érettségiig. – Sok vihart értünk meg mi is az iskolába járás során. Az első évünk után az állam feloszlatta az Irgalmas rendet, „szélnek eresztve” a remek tanítói gárdát. Így aztán a 2.osztályt a még meglévő, de 1 év múlva szintén feloszlatott Angolkisasszonyok rendi iskolában jártam ki. 3.-os osztályunk a Kossuth Lajos utcában lévő Evangélikus Templom háta mögötti kis épületben kapott helyet, ami már „világi” iskola volt és 4. osztályba a Gráner Udvar egyik épületébe jártunk. Végül is az általános iskola felső 4 osztályát már az Irgalmas Rendtől elvett régi iskolánkban tanulhattuk végig. Ezt akkor az I.sz.Általános Leányiskolának nevezték el,- ma ez a Padányi Katolikus Iskola, ami nevében viseli annak a Padányi püspöknek emlékét, érdemeit, aki annak idején Őseimet behívta az országba és telepítette le Veszprémben.

Ebben az iskolánkban 4 évig békében, nyugalomban tanultunk, csiszolódtunk olyan felejthetetlen tanárok mellett, mint többek között pl. Rhosóczy Edit néni, vagy Gózonné Piroska néni, akikre ma is mély tisztelettel és szeretettel emlékezem vissza. Tudásukat nagy türelemmel és lelkesedéssel adták át nekünk, és nem volt nehéz az Ő kezük alól úgy kikerülni, hogy aki tovább akart tanulni, mindenki bekerülhetett gimnáziumba. Mi, az összetartó kis lánycsoportunk, valamennyien a Lovassy Gimnáziumba mentünk tovább. Édesanyám akkor már kicsit jobb körülmények között tudott minket nevelni, mert kapott munkát a leánygimnázium konyháján, ahol olyan főnöke volt végre, aki értéke és munkája szerint becsülte és tisztelte. – A gimnázium 2. osztályát kezdtem volna, amikor az évnyitón összeestem és mentő vitt el kórházba, ahol kiderítették, hogy egy tumor van a hasamban, és sürgősen megoperáltak. Édesanyámat az orvosok felkészítették arra, hogy a műtét következményei kapcsán valószínűleg sose lehet gyermekem. /Ezt a lesújtó közlést mindaddig magában hordta súlyos teherként, és nem mondta el nekem, amíg kezében nem tartotta elsőszülött kislányomat…/ Mire a kórházból hazakerültem, néhány nap múlva kitört az 1956-os forradalom.

Azok közé az emberek közé tartozom, akinek szerencséje volt ismerni Brusznyai Árpád Tanár Urat, aki tanított bennünket az iskolában. Bár még nem régen élt Veszprémben és tanított a Lovassy gimnáziumban, a forradalom kitörésekor már köztiszteletben álló, megbecsült tanárként nem véletlen, hogy a Megyei Forradalmi Munkástanács elnökévé választották. A város neki köszönheti, hogy nagyobb vérontás nélkül vett részt a forradalmi megmozdulásokban. Józan intézkedéseivel sikerült a lakosságot és tanítványait úgy végigvezetni a zivataros időszakban az események során, hogy egyrészt értettük mellette az események lényegét, részt vettünk benne, Vele együtt vettünk részt a forradalmat támogató tüntetésen, de mindvégig biztonságban. Velünk volt az emlékezetes dec.6.-i nőtüntetésen is! Nekünk, tanítványainak akkori életünk legnagyobb tragédiája volt, hogy tevékenységéért a forradalom után kialakult állami rendszer koholt vádak alapján kivégezte. Igaz, hogy ezzel mártírrá tették, de ez sem családját, sem minket nem vigasztalhatott. Még most is nehezemre esik ezekről beszélni és szinte szürreális ezeket kimondani… 16 éves fejjel értetlenül álltunk a tragédiában, és csak nagyon nehezen tudtunk visszazökkeni a tanulás, az élet minden napi teendőibe. - A gimnáziumban egyébként olyan jeles tanáraink voltak, akik a túlélésben is segítettek nekünk, mint osztályfőnökünk és magyar-német tanárunk, Harmath István, művészettörténet tanárunk, Horváth Géza, matematikát tanító Gyüre Attila, az iskola igazgatója…lényegében valamennyi tanárunk nagyban járult hozzá, hogy mire leérettségiztünk, szinte valamennyien felvételt nyertünk egyetemekre. Nekem egyébként is sokat segített osztályfőnököm és az igazgató is a felvétel sikerében azzal, hogy meggyőztek arról, muszáj belépnem minden tiltakozásom ellenére a KISz-be, mert aki akkor nem volt tagja ennek forradalom után megalakított kommunista ifjúsági szervezetnek, az nem is remélhette, hogy bekerülhet a felső oktatásba. Ez az iskola személyiségünk fejlődéséhez, megalapozott tudásunkhoz mindent megadott, amire egy fiatalnak szüksége lehet, amiért örökké hálás vagyok. Ez alatt a négy év alatt kovácsolódott össze az osztályunk úgy, ahogy sem a családi körben, sem ismerőseim között nem ismerek olyan embert, aki ilyen szoros barátságokat vitt volna magával az iskolából. Már a gimnazista éveink során nagyon sok közös élményünk volt. Osztályfőnökünk rendszeresen szervezett nekünk osztálykirándulásokat, így bejártuk egész Magyarországot, és a kirándulások során rengeteg plusz ismeretanyagot kaptunk, amire az évközi tanulás során nem volt mód. – Az osztály egy kisebb közösségével gyakran jártunk össze egymás otthonában először csak beszélgetésekre, kis uzsonnákra, később már táncolni tanultunk egymástól, úgy, hogy ezek az összejövetelek is bekerültek maradandó, örök szép emlékeink közé. Mai napig napra pontosan tudunk osztálytársainkról mindent, rendszeresen találkozunk egymással, de legtöbbel telefonos kapcsolatunk is élő. Nekem külön nagy örömet jelent, hogy az általános iskolában is már együtt járó lányok közül velem együtt a gimibe is tovább lépő lányokból egy olyan szoros baráti lánycsapat állt össze, ami a későbbiekben már szinte testvérinek mondhatóvá vált. A szokásos osztálytalálkozókon kívül mi még külön is rendszeresen összejárunk és nagyon boldog órákat töltünk egymás társaságában,bár ez a pandémia óta kicsit felborult, mert sok minden történt mindegyikőnk életében, ami megnehezítette a folyamatos találkozásokat.

Visszatérve korábbi gondolataimhoz, el kell mondanom, hogy fantasztikus édesanyám egész életében azért küzdött, hogy a gyerekeinek mindent megteremtsen, ami biztosítja számukra, hogy értékes tisztességes ember lehessen belőlük, ami folyamatos küzdelmet, rengeteg munkát és aggódást jelentett neki. Ő azonban soha nem veszítette el erejét, energiáját és fiaiból egy építészt, két gépészt nevelt, nekem biztosította, hogy orvosi egyetemre kerülhessek. Számára mindez rengeteg lemondással, küzdelemmel járt, amit mindennapi életemben mindvégig megtapasztaltam mellette. Egész életében egyedül gondoskodott rólunk, mert azt vallotta, hogy a férjének tett házastársi esküjét soha nem szegi meg. Édesapám halálát 43 évvel élte túl és gyerekeit élete végéig mindenben támogatta, nekem különösen sokat segített gyermekeim nyári felügyeletében, vagy pl. betegségük esetén ápolásukban, hogy én tudjak munkába járni. Mindvégig Veszprémben élt és ott is nyugszik édesapám mellett a temetőben. – Az Ő példájából tanultam meg a szülők tiszteletét is. Kicsi korunktól kezdve minden vasárnap legszebb programunk volt, hogy az ünnepi ebéd minden fogásából 1-1 adagot összecsomagoltunk és elmentünk meglátogatni az édesanyját, aki az akkor Temetőhegynek nevezett mai Dózsa-városban élt fiánál. Édesnek hívta mindenki a nagymamát, aki mindig repesve várt bennünket és hiába ebédelt meg fia családjával akár 5 perccel azelőtt, előttünk ette meg amit vittünk, hogy lássuk, mennyire örül neki. Egyébként a sorstragédia Édes Nagymamámat is sújtotta: egy vihar során halálos villámcsapás érte egyik fiát, akinek elvesztése súlyos veszteség volt számára és soha nem heverte ki. Első, testközelből megélt saját nagy tragédiám az Ő 1954-ben bekövetkezett halála volt. Vele elveszett Édesanyám legnagyobb lelki támasza, ami Őt nagyon összetörte, és nehezen jutott túl a veszteség fájdalmán, de ebből is felállt, hiszen ott voltunk neki négyen gyerekek, mint örök életfeladat, tovább kellett mindent csinálnia. - Bátyja, sógornője továbbra is nagy támaszunk volt, összetartó családként minden olyan munkában segítettek, amihez férfi-kézre volt szükség. Kb. ezen időszakra esik az is, ami tovább nehezítette életünket: a város kisajátította kertünk nagy részét két szomszédunkéval együtt, és hosszú, 4 emeletes házat építettek a területre. Ez azt jelentette számunkra, hogy elvesztettük a területen lévő gyümölcsfáinkat, és magát a megélhetéshez szükséges, művelhető kertünket. Ez ismét nem könnyen elviselhető veszteség volt számunkra, arról nem beszélve, hogy ez nagyjából egybeesett a szüleim földjeinek a kisajátításával is.

18 éves koromban aztán elkerültem Veszprémből Pécsre, az orvosi egyetemre tanulni.

Édesanyám a 6 évi egyetemi tanulmányaim során mindvégig támogatott körülményei és lehetőségeihez képest anyagilag, de Tőle megtanulva a küzdés szükségét és erejét, én is mindent megtettem azért, hogy lehető legkisebb terhet jelentsek számára: gimnazistákat korrepetáltam, egyetemi jegyzeteket sokszorosítottam éjszaka kopogtatva kis Erika írógépemen a több száz oldalakat, mert sok tárgyból nem volt tankönyvünk, csak kézről-kézre járó jegyzeteinkből tanulhattunk, amit rendszeresen kellett újraírni és ami számomra az akkori körülményekhez képest jelentős jövedelem pótlást biztosított. – Veszprémbe ezen évek alatt csak az iskolai szünetekben jártam haza, de ezek mindig ünnepnek számítottak. - Már gimnazista koromban nagy szerencsét jelentett, hogy nagyobbik bátyám és öcsém óvó-védő jelenléte mellettem biztosította, hogy velük édesanyám elengedett bárhova. Így az otthonléteim során pl. gyakran ültünk be a ma már talán emlékként sem ismert, akkor azonban közkedvelt, a fiatalok körében egyetlen kulturált szórakozást biztosító Kossuth Lajos utcai Balaton Eszpresszóba zenét hallgatni, táncolni… Édesanyámmal rendszeresen látogattuk édesapám még mindig a bakonyi kis faluban élő nővérét is... Ezek csodálatos erdei kirándulásokat is jelentettek, aminek során rengeteg erdei gyümölcsöt, gombát gyűjtöttünk be, ami télire eltárolva hozzájárult jelentős módon az élelmünk biztosításához. Nagyon szerettem veszpréminek lenni és soha nem felejtem el kószálásainkat a város történelmi múltján elábrándulva, vagy a Séd, Betekints völgy szépségeit élvezve. Sose felejtem el, hogy vésődött a lelkünkbe művészet történetet tanító Géza bácsi tanárunk jóvoltából a Tűztorony és a mai Városháza előtt elterülő tér minden jeles műemlékházának képe, amit házi feladataink során az alacsony kőpárkányon ülve másoltunk le füzeteinkbe… a Séd parti séták, amin keresztül akkor csak keskeny, foghíjas fapalló vezetett át, most remek fémhídon lehet biztonságosan átkelni a túloldalra… A Margit-romok… aminek restaurálásában a nyári szünetben bátyám is részt vett fiatal kora miatt csak „mindenesként” és minden nap én hordtam neki ételhordóban ebédet, így folyamatosan követhettem a munkálatokat. Biztosan ez is hozzájárult ahhoz, hogy ezeket a romokat különösen szeretem és azóta is többször meglátogattam hol lányaimmal, hol csak egyedül, hogy kicsit elgondolkozhassak békésen veszprémi emlékeimen…

Röviden a Veszprém utáni életemről:

Elvégezve az orvosegyetemet az ott töltött évek során megismert évfolyamtársammal összeházasodtunk, és az ő határozott kérésére Budapestre költöztünk, mert akkor már szintén orvos bátyja ott élt és a közelébe akart kerülni. - Nem volt ugyan könnyű ezt elérni, mert az egyetemen akkor hatalmi szóval vezényeltek bennünket állásokba, és senki kérését nem vették figyelembe sem szakmára, sem helyre vonatkozóan. Nekünk is egy zalaegerszegi, tüdőszanatóriumi 2 éves kitérő után sikerült csak ezt elérni . Így lett belőlem elképzelésem ellenére először tüdőgyógyász, majd miután az Országos Ideg- és Elmegyógyító Intézetben dolgoztam, elmegyógyász. A történeti hűség és az azóta lassan feledésbe merülő törénelmi valóság miatt megemlítem, hogy akkor még az azóta már rég – érthetetlenül és értelmetlenül, véleményem szerint az egészségügyben elkövetett hatalmi bűntényként – megszüntetett Intézetben volt két profilu osztály is, mint pl. a „pszichiatriai tüdőosztály”, ami az én szakmai életutamat is meghatározta, Bár egyik szakmát sem választottam volna, munkám során nagyon megszerettem ezt a legteljesebb kiszolgáltatottságban lévő betegpopulációt és még akkor is a pszichiatriai betegek mellett maradtam, amikor a tüdőbetegeket „kiszervezték” az intézetből. Úgy érzem, szakmaszeretetem minden nehézségen átvitt, nagyon szerettem, amit csináltam és bár szakmai elismeréseket kaptam is érte, számomra nem ez volt az igazi, hanem betegeim elismerése és szeretetük apró megnyilvánulásai. Innen mentem nyugdíjba 64 évesen 2005-ben, mert akkor már biztos volt, hogy az Intézetet végleg bezárják, osztályunkat addigra meg is szüntették a fokozatos leépítés során. Az Intézet agóniáját már nem akartam végignézni, mert nagyon méltatlan és fájdalmas volt. Ezután magánrendelőben dolgozva folytattam tovább tevékenységemet, amit a pandémia kialakulása előtti évben adtam fel végleg.

Családi életemben legnagyobb sikerem a két remek lányom, akik szintén orvosok lettek és nagyon büszke vagyok rá, hogy otthonról magukkal vitték a szakma szeretetét és becsületét. Rengeteget dolgoznak és küzdenek Ők is, de büszkén és boldogan látom, hogy megtanultak mindent ahhoz, hogy saját erejükből érjenek el mindent, amit lehet. Öt gyönyörű, okos unokámból egyik már gépészmérnök, kettő még egyetemista, - egyik orvosnak készül, másik élelmezéstudományi szakon tanul - kettő kisebbik unokám még gimnazista. Látom, tudom és biztos vagyok benne, hogy Ők is valamennyien becsületet és tisztességet visznek magukkal a családi otthonból és tudom, hogy meg fogják állni helyüket az életben!… És még valami: Miután feladtam a szakmai munkámat, néhány hónap múlva súlyos agyi keringési probléma kialakulása miatt műtétre volt szükségem. A műtét előestéjén az orvosom részletesen felvilágosított, hogy két esélyes a kimenetel, ami szerint vagy sikerül, vagy nem, vagy túl élem, vagy nem …és így tovább addig ecsetelte a rosszabbnál rosszabb várható kimeneteli lehetőségeket, míg vettem egy mély levegőt, felhívtam lányaimat és elmondtam a rám zúdított rémségeket, majd megígértem Nekik, hogy „ ha belepusztulok is, életben maradok”! És ezt is betartottam!! Kemény időszak után azt mondhatom, hogy bár nem minden következmény nélkül, de jól vagyok és boldogan ültem neki ezen visszaemlékezés megírásának, amire a felhívást kisebbik lányom találta meg és biztatott, hogy fogjak bele.

…és elmondhatom, hogy továbbra is városom iránti töretlen szeretettel „ veszprémi lánynak” vallom magamat ! Ahogy eddig is mindig, úgy a jövőben is követni fogom a város minden épülését-szépülését, sikereit. Ha tudok, vissza-visszatérek, bár már csak szüleim, testvérem, nagyszüleim sírjához, unokatestvéremhez, Böbéhez és az engem még mindig szeretettel váró, 6 éves korunk óta barátnőmhöz, Zsuzsához térek be rendszeresen, akivel amikor csak tehetjük, elmegyünk Brusznyai Tanár Úr emlékére szervezett januári csodaszép koncertekre. Családi házunkat édesanyám elvesztésekor eladtuk, ott idegenek laknak már és a házat számomra szívfájdító módon átalakították. A régi, kedves szomszéd családdal, Ilivel és Karcsival még midig baráti kapcsolatot ápolunk. Többi kötődésem már csak emlékeimben van meg, de ezek örökre megmaradnak nekem. Köszönöm városomnak, iskoláimnak, hogy otthont, tudást és szeretetet adtak nekem.