A túlélő nő diadala - Elizabeth

Fordult velem egyet a világ !

Kezdjük a végén

Nem sejtettem, milyen nagy élmény lesz a fotózás, hogy annyi türelem és tisztelet vesz körül bennünket, és gond nélkül le tudjuk vetkőzni gátlásainkat. Már otthon voltam, amikor megérkezett a kép, a lányommal és a férjemmel néztük, mennyire gyönyörű! Annyira elvarázsolt, hogy csak később döbbentem rá, hogy teljesen felismerhető vagyok. Megrémültem, és a hirtelen pánikban először azt kértem, hogy sötétítsük el az arcomat, de végül győzött a józanész, és úgy döntöttem bevállalom a fotót úgy, ahogy van.

Elgondolkodtam, vajon miért tört fel belőlem ez a félelem. Hogy meglátják, én voltam az a beteg, és most merek boldog nő lenni? Talán mert ez még mindig tabu, kényes kérdés lenne, szégyellni való? Olyan, ami inkább sajnálatot ébreszt?

Igen, úgy hiszem, még mindig létezik egyfajta társadalmi hozzáállás, és ezt mi érintettek integráljuk magunkba, magunkévá tesszük. Ennyi idő után azt mondom: ezzel szembe kell menni! Női méltóságunkat kell felmutatni, a takargatás, rejtegetés a félelmet táplálja.

Az, hogy felvállaltam a fotóm, azt jelenti, hogy megküzdöttem magammal is, és a fontossági sorrendben nem én állok az utolsó helyen.

Igen, én büszke vagyok arra, hogy májusban lesz hét éve, hogy átestem a műtéten, és az utolsó hét évben csak háromszor voltam háziorvosnál.

A fiam esküvőjének szervezésével voltam épp elfoglalva, amit 2010 júliusára terveztünk. Közben március vége felé mentem el a szokásos mammográfiai szűrővizsgálatra.

A férjemmel minden szűrővizsgálatra eljárunk, az egészségünket fontosnak tartjuk, aszerint működtetjük az életünket immár 40 éve. Fiam a tengerentúlról áprilisban jött haza, hogy az esküvőhöz szükséges dolgokat egyeztessük, a helyszíneket megnézzük, megrendeljük és lefoglaljuk, ami szükséges.

Éppen aznap reggel érkezett a levél a kórháztól, hogy egy ultrahangos vizsgálatra és mintavételre menjek be, amikor a fiam megérkezett. Sejtettük, hogy ez nem jelent jót, de elmondtam neki is, mert úgy éreztem, joga van tudnia erről.

Már az eredményre vártunk, mikor a radiológus orvos behívott, és nagyon udvariasan kérte, hogy foglaljak helyet. Kezem-lábam reszketett, a tekintetéből kiolvastam, hogy rossz hírt fog velem közölni. Elkezdte magyarázni, hogy elkészült az eredmény, és felsorolta, hogy van C1, C2, C3, C4 és C5 lelet, és hogy melyik mit jelent. A végén közölte velem, hogy az enyém C5, vagyis szinte biztos, hogy rossz96 indulatú daganatról van szó. Mint akit leforráztak, úgy éreztem magam. Jó, hogy nem volt ott egy tükör, s nem láthattam az arcomat abban a pillanatban. Ennyire rossz diagnózisra nem számítottam, hiszen – gondoltam én – mindig eljártam a szűrővizsgálatokra, sportoltam, egészségesen étkeztem és éltem, és semmi jel nem utalt arra, hogy valami gond lenne.

Az első mondataim azok voltak, hogy: akkor most meg fogok halni? Le fogják venni a mellem? Ma már tudom, hogy a nőiesség bennünk rejlik, NŐK-ben, és nem feltétlenül a mellkasunkon mutatkozik az meg, két mell formájában, de akkor jeges rémülettel töltött el a diagnózis.

Dehogyis! – felelte az orvos. Csak kiveszik a daganatot és néhány nyirokcsomót. Miután kicsit magamhoz tértem, mondtam neki, hogy én most nem érek rá műtétre menni (utólag én is mosolygok magamon), éppen itthon van a fiam, hogy a júliusi esküvőjét intézzük. Ő azt mondta, ajánl egy sebészt, ha nincs ilyen ismerősöm, és a továbbiakat vele egyeztessem. Elköszöntem, kimentem a folyosóra, lerogytam egy székre, és arcomat a kezembe temetve zokogtam. Mi lesz most? Hogyan tovább?

Fiamék rögtön el akarták halasztani az esküvőt, de mondtam, hogy nem! Végig akarom és végig is tudom csinálni. Amikor már felfogtam a történteket, tudtam, hogy nincs helye várakozásnak. Egyetlenegy ismerősöm volt, akiről tudtam, hogy emlőrákkal műtötték és kezelték. Felkutattam a telefonszámát, sikerült vele rövid időre találkozni, és néhány dolgot megosztott velem. Akkor nekem ez a kevés is egy hatalmas kapaszkodót jelentett. Eldöntöttük, hogy a helyi kórházban lesz a műtét. Hétfőn vissza is mentem a radiológushoz, ő elküldött a sebészhez, aki a műtétet két és fél hét múlva tudta vállalni. Sajnos ez a radiológus orvos már nincs közöttünk. A legnehezebb időszakban, a betegségem legelején ő volt az, aki olyan hatással volt rám, ő terelt olyan irányba, hogy igen, végigcsinálom és meg fogok gyógyulni!

Nem ígérte azt, hogy könnyű lesz. Sőt, azt mondta, göröngyös lesz az út, de a végén meg fogok gyógyulni. Számtalanszor szaladtam hozzá, amikor kétségbeestem egy-egy eredmény, lelet kapcsán, és ő meghallgatott, megnyugtatott, megválaszolta a kérdéseket, amelyek aggasztottak. Csak hálával és mérhetetlen nagy szeretettel tudok róla beszélni. Nagyszerű ember volt!

A fiam menyasszonya, a világ másik feléről szeretett volna valamilyen módon segíteni nekem. Meghatódtam azon, hogy olyan távolról is rögtön nyújtotta felém segítő kezét. Az ő kezdeményezésére, mindennap este 9 órakor – függetlenül attól, ki hol volt éppen földrajzilag – a család, a testvérek, leültek öt percre, és erősen rám gondoltak, hogy erőt és energiát adjanak nekem az elkövetkezendő időszakra. És működött! Erőt tudtam meríteni azokban az igen nehéz napokban.

Mikor a fiam visszarepült, lelkileg teljesen összeomlottam. Magamba fordultam, nem akartam látni senkit, nem akartam beszélni senkivel. Csak a férjemet és a gyermekeimet tudtam elviseli magam körül. Még a munkahelyemre is a férjem ment be megmondani, hogy mi történt velem. A testvéreim leveleire nem válaszoltam, telefonhívásukat nem fogadtam. De senkiét sem! Nem kezdtem el olvasgatni az interneten. Csak agykontrollgyakorlatokat csináltam, meditációs zenét hallgattam, csak voltam, és nem értettem semmit. Rettenetesen nehéz volt együtt élnem azzal a valamivel, ami a mellemben volt, és nem kellett volna, hogy ott legyen. Alig vártam a műtétet, szabadulni akartam ettől a testemben lévő idegentől.

Sokszor voltam fent és lent, dühkitörések, érzelmi kirobbanások jellemezték a viselkedésemet ekkortájt. Azóta is csodálattal nézek a férjemre, aki mindezt tűrte, elviselte, vigasztalt, ölelgetett, nyugtatott és tanácsokkal látott el. Pedig neki is nagyon fájt, most már tudom! És én akkor nem kérdeztem meg tőle egyszer sem azt, hogy: és te hogy vagy, drágám? Erősnek mutatta magát, hisz bennem is tartania kellett a lelket, és ott adta ki magából a fájdalmát, ahol senki sem látta. Én pedig annyira el voltam foglalva a magam bajával, hogy nem vettem észre, csak jóval később raktam össze a képet.

Azt gondolom, hogy egy ilyen lesújtó diagnózis a közvetlen hozzátartozókat is nagyon megviseli, s jó volna néha őket is megkérdezni, hogyan érzik magukat.

Eljött a műtét napja. Sírva fakadtam az örömtől, amikor megpillantottam a férjemet, a lányomat, a lánytestvéreimet a hordágyam mellett – a fiam távolról, gondolatban –, mindnyájan megfogták akkor a kezem, s azóta sem engedték azt el. Ha csak rágondolok, most is elönti a szemem a könny.

A kórházi ágyamban tértem magamhoz. A műtétet végző orvos egy halk szavú, nagyon kedves ember, bejött hozzám, elmondott mindent részletesen. Megnyugtató volt az, ahogyan szólt hozzám, ahogy bátorított, a tekintetével biztatott.

Kiváló munkát végzett, alig látható, gyorsan gyógyuló heggel, így utólag tudom, hogy még az esztétikai szempontokra is ügyelt, amiért nagyon hálás vagyok.

A műtétet követő első éjszakám nagyon szörnyű volt. Ahogy lecsuktam a szemem késő este-éjszaka, megjelent a halál, az ő fekete csuklyájában és kaszával a kezében. Megrémültem! Gyorsan kinyitottam a szemem, de ahogy újra lecsuktam, ismét ott volt és intett felém, hívogatott, hogy menjek. Mondtam neki, nem akarok menni, még élni akarok! Nem megyek! Egész éjjel így viaskodtunk egymással. Aztán – valószínű a kimerültségtől – elaludtam. Nagyon hálás voltam reggel, amikor felébredtem, hogy élek.

A varratszedésre elkészült a szövettani eredmény. Egy nagyon agresszív, 12 mm-es, nem tapintható daganatot operáltak ki a mellemből. A nyirokcsomókban nem volt áttét.

A sebész ajánlott egy onkológust, le is egyeztetett vele egy időpontot. És még útravalónak annyit mondott, hogy: végig kell csinálni a kezeléseket, aztán el kell felejteni ezt az egészet!

De ahogy ő ezt mondani tudta! Elhittem neki minden egyes szavát! Azt, hogy ez tényleg így működik, és elhatároztam, hogy ehhez tartani is fogom magam.

Jelentem, az ígéretemet betartottam! Az onkológus doktornő nem kertelt. Őszintén elmondta, hogy mi a diagnózis, és hogy mire számíthatok. Nagyon határozott volt. És nekem pont ilyen orvosra volt szükségem! Javasolt kemoterápiát, sugárkezelést, Herceptin-kezelést és hormontablettát, mert nagyon agresszív volt a tumor. Ez bő másfél év kezelést és hat év hormontabletta-szedést jelentett.

Eljött a betegbemutató időpontja, ekkor közlik hivatalosan a beteggel, hogy az onkoteam milyen kezeléseket javasol. Ahogy visszagondolok és átélem, még most is elindul bennem a belső remegés. Állva várakoztunk, mert elegendő ülőhely sem volt a helyiségben, annyian voltunk. Majd beszólítottak a szobába. Két szék középen, körben az asztaloknál, a hordágyak tetején, meg itt-ott orvosok ülnek.

Mi leülünk a férjemmel a két székre, ott szorongattuk egymás kezét a szoba közepén, mint akik a halálos ítéletre várnak. Nem tudom szavakba önteni az ott átélt érzéseimet.

Az első kemoterápiás kezelés előtt egy héttel felkerestem a kórház onkológiai osztályát, megkértem őket, magyarázzák el, hogy mi fog történni velem az első kezelés alkalmával. Mondják el, hogy mit vigyek, mennyi ideig tart majd a kezelés, kell-e kíséret stb. Elég furcsán néztek rám, de készségesen válaszoltak a kérdéseimre.

Aztán jöttek a kemoterápiás kezelések, amikre a férjem vitt és hozott, a nővérem pedig végig ott volt velem, vigyázott rám és bízott bennem, ahogy a férjem és a gyermekeim is. A mai napig mondják, hogy példaértékű méltósággal és alázattal viseltem ezt az egész folyamatot. Az első alkalommal a húgom fényképet is készített. Ma már lázasan keresem, hogy hova is rejtettem el ezt a képet, mert akkoriban látni sem akartam. A lányom mindennap benézett, hogy megölelgessen és megszeretgessen, erőt adjon nekem. Úgy mentem a kezelésekre, hogy azért muszáj megkapnom, mert cserébe gyógyulás lesz a jutalmam. És erre gondoltam végig, minden egyes alkalommal, amíg lefolyt a „koktél”.

Két kemoterápia között megvolt az esküvő is, remek hangulatban. Igaz, hogy a parókám néha kicsit félrecsúszott, de az ifjú pár boldogságát látván én minderről meg is feledkeztem. Így utólag is büszke vagyok magamra, hogy bevállaltam és végigcsináltam, mert életre szóló, csodálatos élmény maradt.

Esküvő után a fiatalok és a külföldi násznép elutazott Rómába; eredetileg mi is velük tartottunk volna, de mennem kellett a következő „koktélra”. És Róma megvár, a kezelésre pedig akkor volt szükségem. Azóta bepótoltuk, és megerősíthetem, Róma valóban gyönyörű, örök város.

Aztán szép lassan nyitni kezdtem a világ felé, már nem kerültem az internetet, senkit és semmit. Sőt! Minden fórumon, ahol csak tudtam, kérdeztem, érdeklődtem, olvastam. Mindent tudni akartam a betegségemről.

Volt egy kis füzetem, abba írtam bele folyamatosan a kérdéseimet, amik egyik kezeléstől a másikig megfogalmazódtak bennem. A kérdéseket mindig feltettem a kezelőorvosomnak, aki türelmesen és érthetően megválaszolta azokat. Ha mosolyogtak rajtam, annyit mondtam, hogy ez az én testem, és én tudni akarom, hogy mikor mi történik vele. Éreztem, hogy a kezelőorvosom őszinte, és elhihetem neki azt, amit mond. Minden válaszát felírtam a kérdéseim mellé, hogy elkerüljem a felesleges köröket. Jó kezekben éreztem magam.

A sugárkezeléseket Szombathelyen kaptam meg. A bátyám és családja, akik Szombathelyhez közel élnek, felajánlották, hogy lakjam ott a kezelések idejére, de nem akartam távol lenni a családomtól, ezért hálásan megköszöntem a kedvességüket,és inkább vállaltam a napi vonatozást, mintha dolgozni járnék. Reggel nyolc órakor indult a vonat, általában délután kettő vagy négy órára már vissza is értem. A vasútállomáson várt a férjem autóval és hazahozott. Megebédeltem, majd lepihentem. Estefelé megfőztem másnapra, és reggel a férjem ismét levitt a vasútállomásra, és én, a vándor, újra útra keltem a kis hátizsákommal a hátamon.

Most 2017-et írunk, a kezeléseket a hátam mögött tudhatom. Már csak évente kell járnom kontrollvizsgálatokra. Ez óriási megkönnyebbülés nekem, ugyanis az egész kezelés alatt fogvatartottnak éreztem magam, hiszen folyton számolgatni kellett, hogy meddig elég a felírt gyógyszer, mikor lesz a következő kezelés, és így tovább.

Ezt lelkileg elég nehezen viseltem. Talán azért is, mert szeretem a szabadságot, és úgy éltem meg, hogy ettől megfosztottak. De ennek mára már vége! Szabad vagyok! És köszönöm szépen, jól vagyok!

A boldogság is gyógyítóerő

Örömmel segítek azoknak, akik hasonló helyzetbe kerülnek.

Azt gondolom, hogy a legjobb, ha még műtét előtt talál az ember valakit, aki segít a félelmeit csökkenteni, aki megosztja a tapasztalatait és biztatást ad. Ha tudtam volna a saját diagnózisom pillanatában, hogy van, akihez sorstársként fforduljak, talán kevéssé uralkodott volna el rajtam a depresszió. Édesanyám veserákban halt meg, de utána sem merült fel, hogy valaki segíthetne feldolgozni ezt.

Az ember általában azt gondolja, hogy vele nem történhet meg, mert mindent jól csinál. Én is így gondoltam, mégis megtörtént. Az orvosoknak pedig nincs elég idejük arra, hogy hosszan beszélgessenek. Ha hozzám fordulnak betegek vagy hozzátartozók, mindig kihangsúlyozom, hogy lesznek rossz napok, de túl lehet élni, meg lehet csinálni, és a végén ott van a gyógyulás.

Van egy történetem, ami nagyon megmaradt bennem. Folynak a kezelések, fekszünk az ágyon, egy szobában többen is. Ilyenkor órák telnek el, és míg együtt vagyunk, beszélgetünk arról, ki mit eszik, mit csinál. Egyik alkalommal a beszélgetés közben a betegtársamtól megkaptam, hogy „látod, te is itt fekszel, hiába éltél sportosan és egészségesen, mégis megkaptad, ide kerültél, emlőrákod lett – megérte?”

Rosszulesett, hirtelen nem tudtam válaszolni. Elgondolkodtam. Tényleg? De aztán megszületett bennem a válasz, és meg is fogalmaztam magamnak még ott, hogy igen, megérte! Mert nem mindegy, hogy indulsz neki a kezelésnek, mert ha már van egy elhízásból fakadó szív- és érrendszeri probléma vagy szerzett cukorbetegség, akkor még sokkal nehezebb. Igen, nem mindegy. Felelősek vagyunk magunkért. Én akkor csendben úgy döntöttem, hogy igen, ez történt, de végigcsinálom és meggyógyulok, és ha tudok, segítek másoknak is. De azért szíven ütött ez a megjegyzés.

A boldogság is gyógyítóerő, így emlékszem a fiam esküvőjére is, ahol teljesen el tudtam felejteni, hogy nincs hajam és daganatos betegnek számítok.

A kezelések alatt érdekes dolog jutott eszembe. Arra gondoltam, hogy ez az egész kezelés olyan, mint mikor gyermeket hozunk a világra, mert az akkor nagyon fáj, de utólag másképp látja az ember. Így a nagyon hosszúra nyúlt „vajúdásomat”, amivel meg akartam szülni az egészségemet és új magamat, jobban el tudtam viselni. Azért jött ez a gondolat, mert nekem az első szülésemnél is halálfélelmem volt, fogalmam sincs, hogy miért, de tény, hogy nagyon meg kellett küzdenem vele akkor is.

Így alakítottam át a gondolataimat a rákkal kapcsolatban is: amit én meg tudok tenni, ami rajtam múlik, azt megteszem, a többi nincs hatalmamban. Ha jönnek értem, akkor mennem kell. Ehhez is megváltozott a viszonyom.

Persze senki sem mond olyan őrültséget, hogy az „előnyeiért” végigmegy a rákon, de aki végigmegy, aki túl van rajta és elgondolkodik, az elmondhatja, hogy vannak dolgok, amiket eredménynek, ajándéknak tekinthet a végén.

Biztos elcsépeltnek hangzik, de az ember egész más szemszögből nézi a világot

Az én életem is vett egy fordulatot. Alapvetően maximalista vagyok, tudom, hogy nem jó, de ilyen vagyok. Nagyon nagy elszántsággal és precizitással végzem a feladataimat. A munkahelyemet is teljesen a magaménak éreztem, mindent megcsináltam, azt is, ami nem hozzám tartozott, mert szerettem, ha haladnak a dolgok, szépül minden. A családban ugyanígy viselkedtem, így mindig én maradtam a végére. Tudtam, hogy ezen változtatnom kell, ez volt az első radikális lépés.

Más lett a gyermekeimhez is a viszonyom. Egészen másképp közelítek meg dolgokat, mint korábban, másképp látom, és más értelmet kap minden. Eddig is kimutattam a szeretetemet, de most tudatosan is kimondom, hogy szeretlek, és gyakrabban nyilvánítom ki az érzelmeimet.

Elkezdtem járni a természetet. Teljesítménytúrákra megyek, zarándokutakat járok a barátnőmmel, mert igazán a természetben tudok elfelejteni mindent.

Fájdalmasan érintett, hogy nem adhatok vért. Mindig aktív véradó voltam.

Ritka vércsoportom van, ami bárkinek adható, és az érzés, hogy ezzel életeket tudok menteni, boldoggá tett. Ezt nehezen dolgoztam fel, ezért is döntöttem úgy, hogy keresek mást, amivel tudok segíteni.

Falusi lányként nőttem fel, nagycsaládban, sokat dolgoztam gyerekkoromban, iskoláskoromban is be lettem fogva, hatan voltunk testvérek. Most viszont meg kellett szoknom, hogy nem tehetek meg mindent, amit korábban. Nehezet nem emelhetek, a karomra vigyázni kell. Persze jólesik, hogy óvnak, féltenek, de bizonyos területeken hiányzik az önállóság, a függetlenség. Nem szeretem, hogy korlátozva vagyok. A kert mindig az én birodalmam volt, amit egyedül gondoztam, szépítgettem, most sokszor segítséget kell kérnem. Ez is nagy változás, de megtanultam elfogadni.

Ha már meg kellett történnie, akkor igyekszem a legjobbat kihozni belőle, a többi nem rajtam múlik.

Van egy egyesületünk, ahova csatlakoztam. Bár eleinte ódzkodtam tőle, magam sem tudom, hogy miért. Jólesik olyan nők között lenni, akik hasonló feladattal küzdöttek meg, értjük egymást félszavakból is. Kicsit később bekerültem egy csoportba, ahol pszichológus foglalkozik a csoport tagjaival. Tőle hallottam azt a mondatot: lehet félni, de akkor bátran féljünk! Ma már ötödik éve vagyunk együtt, és csodálatos érzés egy vidám, szeretetteljes, bátorító közösséghez tartozni.

Járjunk felemelt fejjel a világban, mert mi, nők, akik már leküzdötték ezt a betegséget, vagy éppen most járjuk a gyógyulás útját, tényleg büszkék lehetünk magunkra! Arra, hogy milyen erős és csodálatos emberek vagyunk! Mert hiszem, hogy azok vagyunk!

Ennyire még soha nem szerettem élni, és nem volt ekkora élni akarás bennem, mint most!

A betegségem után az életemnek egy új és csodálatosan szép fejezete kezdődött el.

Megszólalt a vészcsengő: helló, állj meg egy kicsit, más dolgod van. Nekem ezt jelentette. Korábban is tudtam, hogy mennyire fontos a test és a lélek egyensúlya, de a rohanás miatt nem maradt időm, hogy odafigyeljek. Most, túl a betegségen, a lelki békém ápolására több időt fordítok, mert már megtehetem.

Oly sok fantasztikus dolog történik körülöttünk, hagyjuk, hogy azok megtörténjenek velünk! Például egy ilyen programban részt venni, mint az Ébredés – az

Új kezdet! című fotókiállítás. A fotózás felejthetetlen élményt nyújtott, emlékezni fogok rá, amíg csak élek! És nagyon köszönöm, hogy egy ilyen nemes ügyhöz csatlakozhattam és kinyújthatom segítő kezemet azoknak, akik meg akarják fogni azt.

Végül egy idézetet szeretnék megosztani Bob Marley-től:

„Fogalmad sincs róla, hogy milyen erős vagy, egészen addig, amíg nincs más választásod, mint hogy erős legyél.”