A túlélő nő diadala - Emi
Gyógyulni csak úgy lehet, Ha egész lényünkből akarjuk Nemrég találkoztam egy barátnőmmel, és a beszélgetés során kiderült, hogy súlyos beteg lett, a diagnózis: áttétes petefészekrák. Elgondolkodtam. Mit is tudok én mondani, adni, amiből ő erőt meríthet? Ez hatalmas feladat még úgy is, hogy én is benne voltam. Vagy talán épp azért, mert tudom, melyek azok a szavak, amiket fejben másképp fordít le az, aki a kórházi ágyon fekszik épp. Összeszedtem a gondolataimat, az érzéseimet, és írtam neki. válaszában megírta, hogy hányféle és milyen döbbenetes dolgokat tanácsolnak neki, holott a jó szándékú bölcselkedőknek fogalmuk sem lehetett az ő betegségének részleteiről.
Szegény, teljesen kiborult. Ismerem ezt. Volt olyan barátnőm, akit azért hívtam fel, mikor megtudtam a diagnózist, hogy ne aggódjon, mire a telefonban rögtön azt kezdte mondani, hogy a világért se fogadjam el a kemoterápiát, ő tud valakit, aki kézrátétellel meg tud engem gyógyítani. A döbbenet miatt csak nehezen nyögtem ki, hogy köszönöm, én meghoztam a döntést, megyek a kezelésekre, és csak biztatásra lett volna szükségem. Egy másik volt barátom videót akart mutatni a kezelés halálos hatásairól, ekkor fordult át bennem valami, és úgy döntöttem, nem akarok kapcsolatot tartani azokkal, akik nem tudják, hogy mi a valódi barátság. Aki volt már beteg, ilyet nem tanácsol. Aki felelős, az szintén nem mond ilyet egy olyan betegséggel való küzdelem legelején, aminek a kimenetele akár kétséges is lehet. Nekem éppen arra lett volna szükségem, hogy az én döntésemet erősítse meg a másik, azt fogadja el és abban támogasson, ha valóban szeret. És most ugyanilyen történeteket hallottam a barátnőmtől is. Hadd kérjek most minden jóakarót, értsék meg, hogy ez a mi döntésünk, a mi küzdelmünk, a testünkkel és az elménkkel is. Lehet mondani sok mindent, de a csata a mienk. Ha félelmet, kétséget, rettegést ültetnek belénk, az nagyon visszaveti a beteg állapotát.
Természetesen tanácsolni lehet, információt megosztani úgyszintén, de ne sértődjön meg senki, ha a beteg úgy dönt, hogy a saját útját járja, főként, ha bízik az orvosaiban. Ha én ezt a cseppet választom, és azt a vitamint, akkor azt választottam, ha semmit, az is az én döntésem. A sorstársaimnak üzenem: a saját életünkről szóló döntéseket nem szabad a családra, a barátokra hárítani. Ha a tükörbe nézek, reggel vagy este, akkor ne kelljen mást okolnom. Ha én akkor úgy gondoltam, hogy az a legjobb döntés, akkor az volt a legjobb döntés. Ezt elmondtam a barátnőmnek is, aki nagyon megkönnyebbült. Én pedig boldog lettem. Mert aki megsértődik ránk, az nem is szeretett igazán. Érdemes önvizsgálatot tartani. A betegségem történetéről nem vezettem naplót, nem írtam le eddig soha, hogy mi és hogyan történt. Nem azért, mert nem tartottam fontosnak, hanem azért, hogy az emlékeket ne a frissen leírt mondatok által közvetített érzések határozzák meg, hanem az évek múltával megmaradó, feldolgozott élmények. És ez így öt év távlatából már egészen más, mint a fájdalom és a szenvedés pillanataiban. Fürödtem a kádban, és egyszer csak mintha valaki azt mondta volna, hogy vizsgáld meg a melledet, odanyúltam, és ott volt a csomó. Nézegettem, tényleg, nagyon kicsi, de mintha lenne egy kis bőrbehúzódás. mivel hosszú időre kaptam vizsgálati időpontot, elmentem magándiagnosztikára, ahol rögtön mondta az orvos, hogy ez rosszul néz ki. Másnap már sebészet, és a szokásos történet.
Eltávolították a daganatot és a hónaljból tizenegy darab nyirokcsomót. A szövettan megérkezéséig számba vettem a felmerülő összes lehetőséget, jót és rosszat is. Mindent igyekeztem előre eltervezni, átgondolni, hogy ne a rémület hevében kelljen döntenem, ha olyan hírt kapok. Persze teljesen felkészülni lelkileg sem lehet mindenre, de nekem fontos volt a hit, hogy én irányítok. Miután kézhez kaptam a szövettant, az első sokk után elmentem az onkológiára. Kedves, melegbarna szemű, mosolygós doktornő fogadott, aki már az első beszélgetésen igyekezett mindent elmondani, a kezelésekről, a várható mellékhatásokról és a gyógyulásról! Nagyon szimpatikus volt nekem, könnyű lesz vele együtt dolgozni, gondoltam. Hat hónap kemoterápia, harminc sugár, egy év utókezelés háromhetente infúzióban, öt évig tartó hormonkezelés injekció formájában – Összegezve, számokban ennyi Furcsa most így látni. Nem is furcsa, hihetetlen. Emlékszem azokra a napokra és személyekre is. Mindenre és mindenkire. Arra, ahogyan mosolyogva vártak minket a nővérek, ahogy örültünk egymásnak, mert jók lettek az eredmények, ahogy kapaszkodtunk egymásba, egymás tekintetébe mi, betegtársak, és arra is, amikor valaki már nem tudott kapaszkodni tovább. Mindenki megtanított valamire, talán ez is volt a cél. Tanulni, megtapasztalni és értékelni. Mindent és mindenkit, ott és akkor. Engem is megviseltek a kemikáliák, ahogy telítődött a szervezetem. Kihullott a hajam, de igyekeztem, hogy ne éljem meg tragédiaként. Kendőt hordtam, mert idegennek találtam a parókát.
Egyik barátnőm kilenc (!) kendőt varrt különböző mintákkal! Kell ennél nagyobb ajándék? A szempillám kihullását már észre sem vettem egészen addig, míg egy születésnapra készülve sminkelni nem akartam... Azt gondolom, hogy tudom mitől lett ez a betegségem. Már tizennégy éve figyelnem kellett a melleimet, mielőtt a betegséget diagnosztizálták. Egy barátnőm meghalt 28 évesen, és annyira fájt az elvesztése, hogy képtelen voltam feldolgozni. Lelkifurdalást éreztem, hogy nem volt időm rá a családom mellett, és mikor rájöttem, hogy el fogom őt veszíteni, akkor már késő volt. Emlékszem arra, amint mesélte, hogy a kicsi gyerekei milyen dühösen reagáltak arra, mikor a kezelések miatt folyton el kellett mennie otthonról… Akkor keletkeztek cisztás tüneteim, és az életem egyéb feszültségei csak rontottak a helyzeten. Annyit változtam, mióta ez történt Olvassuk a regényekben, hogy rá lehet csodálkozni a legapróbb dolgokra – ez nyilvánvalóvá válik az ember számára, mikor az élete forog veszélyben. Kimegy az ember a diagnózis után, és észreveszi, hogy süt a nap. Ami ettől a pillanattól már nem is olyan természetes.
Szépen nyílnak a virágok, valaki vidáman fütyörészik, langyos szellő simítja a bőröm – ilyen dolgok. Ez meghatározó lett az életemben. Megtanultam azt, hogy merjek nemet mondani. merjem kimondani, amit gondolok, ne fojtsam magamba és ne rágódjak rajta hetekig. Ez még nem mindig sikerül olyan formában, ahogy kellene, de igyekszem. A pszichológusunktól tanultam egy jó megküzdési technikát, próbálom alkalmazni. Érzékeny ember vagyok, de vezető beosztásban, tizenhat férfi tartozik a kezem alá. egyik kollégámtól megkaptam, hogy rajtam nem is látszik az idegesség, míg másnak felmegy a vérnyomása. Mire én azt válaszoltam, hogy nem is akarom magam felidegesíteni, mert attól még nem lesz semmi sem jobb. A másik ember ilyenkor azt gondolhatja, ez nekem egyszerű. bizonyos szempontból talán könnyebb. Mert már túl vagyok rajta és átértékeltem dolgokat, emberi tulajdonságokat is. az embereknél a legnagyobb és legfontosabb nem az, hogy mit mond, hanem hogy mit tesz. Fura dolog, de azt érzem, hogy amennyit elvett a betegség, annál többet kaptam vissza Olyan barátokat, olyan ismerősöket szereztem, akikkel félszavakból is megértjük egymást, hiszen hasonlókat éltünk át. Van egy olyan férjem, aki ezt a sok megpróbáltatást nemcsak hogy végigélte velem, hanem mindvégig küzdött értem és kellettem neki. És ha egy férfi küzd egy nőért, akkor az szereti. Van egy olyan társam, párom, akire van miért fölnéznem, és nagyon szeretem. Néha nehéz ezt így elmondani a másik szemébe nézve.
Hogy ez nagyon sokat jelent nekem. Ha valaki egyedül van, és nem fogja senki a kezét, amikor az nyújtaná, az nagyon fájdalmas helyzet. Pedig lehet, hogy csak annyira lenne szüksége, hogy valaki megfogja őt és felrántsa legalább egy pillanatra, hogy tudja, milyen állni. A miénk egy nagyon kipróbált kapcsolat, most leszünk 30 éves házasok. Volt időszak, mikor én elvesztettem a nőiességembe vetett hitemet. De ha belegondolok, neki sem lehetett könnyű. Keveset beszélnek a férjekről, a társakról, hogy mit éreznek, mikor a párjukat sérülten, betegen, sápadtan, erőtlenül látják. Azt mondom, le a kalappal mindenki előtt, aki ezt végigcsinálja a társa mellett. Sokszor az ő lelki csatája nehezebb, mert passzívan tud segíteni, és tehetetlennek érzi magát, látva a szenvedést. Holott közben olyan energiát ad azzal, hogy jön, belép és rám néz, megkérdezi, hogy mit hozzon, hogy el se hinné. De ezt nem tudja. Nem tudják, mennyire fontosak nekünk. Most elmondom nekik. Amikor valaki beteg, akkor sokszor nem képes érzékeltetni a másikkal, hogy értékeli, amit az érte tesz. A betegség közelében nehézzé válnak a párbeszédek. Elkezdenénk valamit mondani, de már látjuk a másik szemében a könnyet, és akkor nem lehet folytatni.
Az egyik mindig gyengébb, mint a másik, felváltva húzzák egymást a betegség alatt. Feltéve, ha szeretik egymást. A betegségem kezdetén a kezelőorvosom mondta, hogy ha szükségét érezzük, forduljunk pszichológushoz. Én, a család, a férjem. Akkor úgy éreztem, hogy ezt nekünk kell megoldanunk, és képesek leszünk rá. De a gyógyulást követő válságnál rájöttem, hogy van, amikor jól jön egy külső segítség, hiszen ha benne vagyunk egy szituációban, nem látunk tisztán. Előfordult velem is, hogy képtelen voltam eldönteni, mit is akarok. Az pedig csak egy sztereotípia, társadalmi berögződés, hogy aki pszichológushoz jár, azzal baj van, és inkább szenvedünk, de nem kérünk segítséget. A munkahelyemen első pillanattól felvállaltam a betegségem, de ez is egyéni döntés volt. Előfordulhat olyan élethelyzet, főként a versenyszférában, hogy valakinek ebből hátránya származik, én azt is megértem, ha nem szeretné, hogy tudjanak róla. A munkahelyemen maximálisan mellém álltak, és ez is segített. Szerencsére nálunk ez általános, más kollégák betegségénél is így álltak hozzá. Ha valaki nem találkozott velem az elmúlt években, az lehet, hogy meglepődik a változásokon.
Olyan ismerősöm is van, aki ezt rosszul éli meg. És van, aki nehezen tudja elfogadni, hogy ki merek mondani dolgokat, például hogy pszichológushoz járok. Én mindenesetre igyekszem jó irányba változni továbbra is. Őrangyalaim is voltak, vannak, az egyik a gyógytornászom. Emlékszem, mikor az ágyam mellé állt, elmosolyodott, megfogta a kezem, és azt mondta, hogy minden rendben lesz. Olyan volt, mint egy angyal, aki csak sugározza felém az energiát, hogy menni fog, higgyem el, sikerül! A másik Gitka, akinek megkaptam a címét, de akkor elég rosszul voltam fizikailag. Ő olyan megnyugtató, biztató módon beszélt velem, hogy úgy éreztem, már két tündér húz engem felfelé; egyik jobbról, másik balról. Mert legyünk őszinték, az életben sok tragédia történik, és bármi negatív esemény visszalökhet bennünket. Ha ilyet érzek, akkor mindig a két tündérem jut eszembe, akik érzelmileg és gyakorlatilag is rengeteg segítséget nyújtottak azokban a pillanatokban, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Kellenek a folyamatos pozitív megerősítések a műtét vagy diagnózis pillanatától, vagy akár a már a műtét előtt. Ha ez megtörténne, az olyan lenne, mint a mesében, mikor a jó tündér varázspálcát ad a vándor kezébe.
A kezelések alatt kilókat szedtem magamra, amit nehezen tudtam elfogadni. Zavart. Amikor hallottam a fotózás lehetőségéről, akkor arra gondoltam, hogy most akkor szembenézek magammal, mert ez is én vagyok. Nem egyedül vállaltam, és ez segített. Egyedül nem lett volna bátorságom. Én vagyok a képen. Látom a szememnél azt a mosolyt, amit nagyon kevés embernek mutatok egyébként. A fotók megdöbbenést fognak kelteni, úgy gondolom. Annyira jók lettek. Sokakról fotómodelleket meghazudtoló képek születtek. A történetekből erőt tud meríteni bárki. Hiszen mindenkinek más a története. Ha csak két mondatot talál is, ami neki szól, és megtalálja azt a kapaszkodót, amivel tovább tud lépni, akkor az egy hatalmas dolog.
Mit tehetnek mások, amit én is tettem magamért? Sétálni jártam, kertészkedtem, olvastam, zenét hallgattam. Élveztem a természet körforgását, ahogyan kel a nap, nyugszik a hold, esik az eső, fúj a szél vagy tombol a vihar. Vártam a kezelések végét, de nem akartam benne ragadni abban az állapotban. Azt a legnagyobb hibának tartottam volna, amit magam ellen elkövethetek. Igyekeztem humorral és vidámsággal, olykor némi öniróniával kezelni az akkori helyzetemet. A sugárkezelés után pár hónappal éreztem újra, hogy el kell kezdenem futni. A Hálás vagyok című zenére indultam útnak. Ez induló nekem, erőt adó és megnyugtató. Egy addig ismeretlen érzés született meg bennem, mintha ráksejtekkel szemben kellene futnom. De nagyon erőtlen voltam még. Aztán ez erőt adott nap mint nap. Újra és újra. Egyre többen jöttek. Barátnők és a lányaik, erőt adva nekem, segíteni újra magamra találni. Teltek a hónapok... Aztán véget ért az utókezelés, már csak háromhavonta kellett ellenőrzésre járnom. Láttam, ahogy a fáradt, túlterhelt orvosok erőn felül igyekeztek helytállni. ahogy rohantak egyik helyről a másikra, miközben egyre több időt kell eltölteniük adminisztrációval, és hogy este hét óráig tele az onkológia, hogy fáradtak, és túl sok a beteg. Én pedig örültem. Örültem, hogy várhatok, örültem, mert van időm várni. Közben megismertem az egyesületet, tagjává váltam, általuk-velük megint több lehettem. Erőt, kitartást és hitet innen bárki meríthet. Így telt el már 5 év. Utólag úgy tűnik, hogy gyorsan. A kezelések alatt viszont ólom-lábakon. De mindig optimistán, bizakodva. Gyógyulni csak úgy lehet, ha egész lényünkből akarjuk. Nemcsak felszínesen, hanem bentről, mélyről, a lelkünkből... – onnan, ahonnan az egész elkezdődött.