A túlélő nő diadala - Anci néni

Ugyanazzal a helyes értékítélettel tudja Anci néni történelmi időkben a helyes utat járni, mint a hétköznapokban. Ugyanazzal a kezével támaszkodik meg az ajtófélfában, amelyikkel a virágot tette a tankra. Ugyanazzal a krisztusi szeretettel fordul a családja, felé, mint barátai, munkatársai és vendégei felé. Odaadással teli élete nem nélkülözte a lelki és testi fájdalmakat. Mégis mindig ugyanúgy fordult az emberekhez. Akinek a megalapozó anyai szeretetből annyi jutott, hogy ölbe vették és hazafutottak vele. Mégis, ugyanúgy.

Megszédültem, és nekiestem az ajtófélfának, onnan rá a porszívóra, baloldalamra, egész nap úgy voltam, nem tudom, hogy álltam fel, vagy hogy tápászkodtam fel, csak este a lányom hív telefonon. Azt mondja, anyu, hogy vagy? Hát, mondom, nem a legjobban. Úgy elestem, még délelőtt. Azt mondja, és miért nem szóltál? Hát mondom, dolgoztok, nem akartalak a munkahelyen zavarni benneteket. Azt mondja, na, és mi fáj? Mondom, hát a hátam fáj, meg itt a mellem alatt, a bal mellem alatt. Azt mondja, na, akkor próbálj meg öltözni, rögtön ott leszek. Rögtön ott leszek kocsival és viszlek a kórházba. Azt mondja, ilyen nincs, hogy nem akarok, hanem megyünk. Bevitt, aztán megröntgeneztek. Négy felvételt is csináltak, és akkor derült ki, hogy négy bordámmal van gond. Akkor a fiamék hoztak rekamié magasítót, mert alacsonyabb a rekamié, hogy nehezebb akkor arra fölülni, meg leszállni, a vesénk miatt nagyon sok folyadékot kell innom. Hát a víz az állandóan ott bent, két-három flakonba. Szeptember végén elkaptam egy koronavírusos tüdőgyulladást is. Pár évvel korábban volt egy hepatitisem, azt meg a fogászaton kaptam. Minden évben a férjemmel mentünk a háziorvoshoz, január, februárban, vérvételre, vizelet, mindent megnézettünk. Minden évben. Akkor novemberben voltam fogászaton, fogat húzattam. Én még egyszer nem csinálnám ezt. Gombostű nagyságban itt elől az egyik fogamon volt egy gombostűfej nagyságú luk, és azt mindig betömettem, és ahogy fogat mostam, sokszor kiesett. Aztán mondja a fogász, azt mondja Anci, húzzuk ki a fogát, tegyünk rá egy koronát a többire is. Hát mondom jó, ráálltam. Lecsiszoltak öt fogat mellette. Föltették a koronákat, és végül is az meg azért esett le állandóan, ahogy mostam. Akkor az Antal Péter volt a fogászaton a főnök, azt mondja, hát Anci azt mondja, várni kell egy hetet, mert ezt égetni kell újra, hogy mit tudom én, hogy az ne törjön el. Mondom, te atyaúristen, ezzel is ennyit szenvedek, nem igaz. Aztán mondtam, akkor hozzák ki az összeset, a többit is, mert annyira lecsiszolták, hogy nem állt meg rajta korona. Olyan picire. Akkor elmentem a fogorvosnőhöz, és akkor azt mondja a fogorvosom, hogy ja, hogy ki kéne hozni, de azt mondja, hatot egyszerre nem lehet, hanem háromszorra húzzuk ki. Az utolsó háromnál, mert először egyet húztak, utána kettőt, és a végén, hogy majd a hármat. Azt mondja, de lehet, hogy olyan erősek a gyökerek a fogaim, hogy nem tudom kihúzni, lehet, hogy el kell menni a szájsebészetre. Aztán mikor mentem harmadszorra, hát háromféle fogóval húztak ide, kihúztak. Ez volt november végén, december elején.

És akkor januárban megint mentünk a papával vérvételre, meg. Ott rendes mindent átvizsgálni. És akkor mondja a háziorvos, Anci, azt mondja, valami baj van. Azt mondja, olyan fertőzés van. Azt mondja, amit majd megmondják, ajkára kéne elmenni vele, az infektológiára. Papával kértünk időpontot, és akkor ott mondja a Makai főorvos asszony, meg az asszisztens, a Rózsa. Azt mondja, Anci néni, volt-e kapott-e vért? Mondom, nem. Volt-e műtétje? Nem. Volt-e fogászaton? Igen. Azt mondja, sajnos ott kapta. Akinek húzták a fogát előttem, nem volt elfertőtlenítve a fogó valamelyik, és megfertőzött engem. Nem rövid idő alatt múlt el, nyolc évig tartott. És mondták, hogy tulajdonképpen ez csak vérrel fertőződik, de ha nem vettük volna észre, akkor semmi mellékhatása nincs. Nem éreztem semmit, hogy valami baj van. De azt mondják, ha nem vesszük észre, ha nem megyünk mindig ellenőrzésre, akkor fél éven belül meghalok. Ez olyan gyorsan terjed, hogy teljesen a májat szétroncsolja.

És mondom, te atyaúristen, milyen szerencse. Na és akkor, amikor ezt mind ajkán mondták, és fölírták a gyógyszereket, hogy arra vigyázzak, ha bármit elvágok, valami vérzik, hogy rögtön ragasszam, hogy a család, vagy valaki nehogy hozzáérjen a vérhez, mert hát fertőzök, akkor már én is. És azt mondja, ha figyelek, ha odafigyelek, akkor semmi baj nem lesz, tehát a picikkel is foglalkoztatok, tehát nem lesz semmi gond. Tényleg, annyira vigyáztam, meg a férjem is úgy vigyázott mindig, hogyha bármit megfogtam, akkor már rögtön jaj, gyorsan kötszert, meg mindent.

Hat hónap után mondom a doktornőnek, mert kéthetenként kellett mennem ajkára. És akkor hat hónap után mondja a doktornő, hogy Hoffmanné, azt mondja, előfordul, hogy sokan nem bírják ezt a gyógyszert, mert olyan erős, hogy a szervezetük nem bírja. A végén már én is úgy voltam, hogy le kellett állni vele, a gyógyszerekkel, mert van, aki nem is vállalja, de azt mondja, az fél évre rá, hogy meghal. Azt mondja, ha vállalom, hátha kibírom. 6-7 hónap után lefogytam ötven kilóra, nem volt járkálni való erőm. Semmit nem kívántam. És akkor végül is az volt, hogy azt mondja a doktornő, nem tud mit csinálni, a férjem hurcolt mindig az orvoshoz kocsival, mert nem volt járkálni való erőm, hogy a vizsgálat a széktől az asztalig elmenni. Nem tudtam, úgy kellett odavezetni, olyan gyenge voltam. Itthon meg itt feküdtem egész nap, és akkor mondta, hogy le kell állni a gyógyszerekkel. Én látom, nem fogja bírni. Azt mondja, megpróbáljuk, majd jön ki most egy harmadik fajta gyógyszer, hogy akkor azzal próbálkozunk majd.

Egy unokatestvérem, Devecserben lakik, ott könyvelők, vagyis könyvvizsgálók. A férje is, meg ő is. Ők szereztek nekem ott egy hölgyet, aki gyógymasszőr, az majd segít. A gyógymasszázs. Ő szólt neki, hogy adjon időpontot, annyit mondott az unokatestvérem, ő jött el velem, hogy semmit ne mondjak neki, hogy mi bajom van, semmit, és csak hallgassak, és majd a végén ő elmondja, hogy mi van. Az egész szervezetemet masszírozta, a fejemtől a talpamig. Egy óra hosszat. Síri csend, egy halk zene, és egy ilyen, mit tudom én, ilyen gyertyafény, vagy valami ilyesmi. Nappal volt azért. Végig masszírozott, és a végén mondja, hogy elég sok baja van, a szervezetében a vérkeringés nagyon rossz. Akkor azt mondja, van egy súlyos májproblémája. És akkor azt mondja, volt eltörve a keze és a lába is, és a lába nem volt begipszelve, úgy rosszul forrt össze, és tényleg így volt. Jöttem le az emeletről, egyedülálló idős hölgy lakott itt, a gyerekei messzebb voltak, és mi rendeztük teljes egészében a pénzügyeit is a kivétel a bankból, meg elszámolni vele, meg bevásárolni neki, meg ebédet adtam reggelit, és egyszer jöttem le tőle, és ilyen műanyag talpú papucsban voltam, megcsúszott a lábam, és leestem itt a lépcsőn, hát ilyen volt a lábam, és a férjem azt mondja, mi bajod van? Nem mertem megmondani neki. És a végén úgy gyógyult meg, hogy hát ültem azért sokat, meg borogattam, nem mentem orvoshoz, és azt is megmondta. Úgyhogy mindenfélét elmondott, és akkor mondja, hogy nem azt mondja, hogy meggyógyítani meg tudna, de megállítani, igen. Mondom neki, az is nagyon jó. Mária tövis, amit szedjek. Mert akkor már ajkán én ezeket a szirupokat kaptam a gyógyszertárból ilyen fél literes üvegekben, naponta kettőt kellett meginni, hogy valami legyen bennem, amit a rákosok is kapnak, úgyhogy hónapokon keresztül azokon éltem.

A háztartást a férjem meg én együtt láttuk el, amit tudtam, azért mindent csináltam. És ő meg besegített mindenbe, mindenbe. Úgy féltett mindig, hogy az nem igaz. Minden kedden elmentem a piacra, mikor még jól voltam, busszal bementem, meg vissza is jöttem. Hotelnál, mikor vártam a buszra, már szólt a telefonom merre vagy, anyuci? Mindjárt otthon leszek. Nyolcvanhat volt, mikor meghalt a férjem. Most lenne 89. Itt is itt van mind a két képe. A szobában úgyszintén este beszélgetek vele, nappal, meg kimegyek a temetőbe. Van úgy, hogy délelőtt főzök. Egyszer csak mondom, itt hagyok mindent. Futok, apuska, megyek a temetőben. Három éve meg a vőm is meghalt. Az meg két évig, amikor a papa meghalt, akkor derült ki neki, hogy rosszindulatú. Először azt mondták, jóindulatú, utána azt mondták, rosszindulatú, vastagbéldaganata van. Igen. Szenteste még ott voltunk, az unokámék lejöttek ide, hogy a Jézuska itt megjön, és hogy a lányom is hozza a vőmet. Mert addig bejárt kéthetenként kemóra a kórházba. És akkor jött ki három nappal előtte, de akkor már a májától mindenhonnan lógtak a madzagok neki. Azt mondja az Ancsa, hogy azért lejön addig, míg a Jézuska megjön kocsival, elhozza, és utána engem is visszavisznek, akkor őhozzájuk, hogy ott is megjön a Jézuska az unokákkal együtt, meg a papa is ott van, meg minden. És akkor megjelennek az unokám, a gyerekem, meg a férje, meg a kisebbik unokám, az meg tanít a menyemmel együtt a gyógypedagógiai iskolában.

Na, és akkor ezek megjelennek, és mondom nekik, hogy és az anya meg apa, aztán vette a kisebbik unokám, aki a tanár. Azt mondja a mama, nem tudott eljönni, anya se, azt mondja, apa nincs jól máma. Mondom, ne bolondozz! Azt mondja, ma az első nap, hogy nem tudod fölkelni. Nem is evett, csak épp azt, hogy aznap. És akkor beérünk, mondja az Ancsa, hogy anya, ha levetkőztetek, menjetek be a Jolival, a vőnk édesanyjával, az is egyedül van. Itt az Egriben a Joli. Azt mondja, menjetek be a Jolival a Tónihoz, azt mondja, addig beszélgessetek vele, amíg a gyerekeket is elkészítjük, és akkor majd szólunk, hogy addig beszélgessen, bemegyünk, aztán mondom neki, ahogy ott feküdt a franciaágyon a túlsó oldalon, mi meg leültünk, sütöttem prelátus tortát, azt nagyon szeretik. És akkor mondom, az Ancsa meg csinált hatlapost, azt is nagyon szereti. Azt mondja nekem mama, én már nem eszek. Mondom, Tóni, ne mondj ilyet! Hát csak egy kicsit meg se kóstolod. Azt mondja, nem tudom, mama. Beszélgettünk vele egy kicsit. Közben bementünk, megjött a Jézuska, megvolt a nagy öröm a gyerekeknek, és bementek a gyerekei, az unokái, a vője, és elénekelték a kicsik a mennyből az angyalt neki. A nappaliból egy ajtóval odébb volt a hálószobájuk. Elénekelték, aztán megköszönték az ajándékot, visszajöttek. Még egy kicsit mi maradtunk. 10 óra körül az unokámnak a férje hazahozott bennünket, először engem, utána az ő édesanyját, mert az meg itt fönt az egriben lakik, és akkor visszamentek, és negyed tizenkettőkor halott volt a Tóni. Még elköszöntünk tőle. És mikor a papa meghalt, és utána kivitt kocsival a temetőbe, azt elmondja a Tóni mikor beért újra a kapunál. Azt mondja, mama, vajon melyikünk kerül az előbb ide? A papa után mondom, Tónikám, elsírtam magam, mondom Tónikám, te még olyan fiatal vagy, csak én jöhetek. És ő ment el. Annyira jó volt. Az is egy olyan jó gyerek volt. Nem tudtam tőle olyat kérni, hogy meg ne csinálja. Nagyon szerettem.

Hát, nagyon hosszú ez, az életem. Megmondom, 39-ben születtem Bakonyságon, betöltöttem a nyolcvanhármat, két testvérem, az Irén '41-ben született, '37-ben a nővérem, a Magdi, Mária Magdolna. Általában két év van köztünk végül is. Édesanyám, amikor meghalt volt 29 éves. Ott maradtunk hárman árvák, édesapámat bevitték katonának, hadtápra, Sopronba került, és nagymamámmal nevelt bennünket 5-6 éven keresztül. A nagymamám nevelt bennünket a nagypapával, mert édesapám is egy házban laktunk, falusi, két családos ház volt. A nagymamáék laktak elől, mi meg a hátsó részen. Sose felejtem el, '45-ben édesapámat, amikor behívták katonának. Akkor voltam én nagyon lázas, és gyalog jött haza Sopronból. Sose felejtem, Hitler szalonnát, azt a lekvárt hozott nekünk, és annak örültünk, hogy ezt elmondani nem lehet.

Egyszer nagy vihar is volt. És akkor az édesanyám (aki nemsokára meghalt), az egy mozzanatra nagyon emlékszem. Kint a folyosón hintaágyban feküdt. Ő is a veséjével volt beteg. Győrbe is hordták, meg Pápára lovas kocsival. Akkor még nem volt se mentő, se busz, semmi. Lovas kocsival. Mondták, hogy vigyázni kell, mert a veséjében nagy bajok vannak. Ahogy ott feküdt a folyosón a hintaágyban, én meg ott mellette játszadoztam. A húgom talán még valahol bent feküdt, mert ugye még ő pici volt, fél éves. A nővéremre nem emlékszem, hogy az merre lehetett. Egyszer csak a sötét felhő jött, nem volt otthon senki, a nagymamáék is, mindenki elment a földekre dolgozni, édesapám is, nagypapa is, mindenki. Azt mondja édesanyám, hogy húha, ki kell menni. A falu végén volt egy nagyon jó kis kertünk, ahol mindenféle volt. A háznál is volt gyümölcsöskert, meg veteményes, de ott nagyon jó volt a föld, és mindent odaraktak. Cukorborsó, és ki kellett menni, meg sárgarépáért, zöldségért, és akkor édesanyám fogott engem, és akkor kivitt hamar, hát olyan tíz percre van a falutól, tehát nem olyan messze. A felhő egyre jobban jött, ott leültetett engem a földbirtokba, a vetemény végébe, és ő meg gyorsan szedte a dolgokat. Annyira közel jött már az eső, hogy nagyon dörgött, villámlott, most már hamar menni kell, futni kell haza. Ölbe vett és futott velem hazáig, de bőrig áztunk, a zöldségek is, meg édesanyám is. És rá két napra, nagyon rosszul lett és meg kellett vinni a kórházba, aztán már nem is került haza. Ez az utolsó emléke az emlékem. És akkor a nagymama, meg a nagypapa, édesapám, hát ők neveltek bennünket 6 évig.

Utána édesapám megnősült, de úgy nősült meg, hogy egy idősebb lányt vett el Csótról, feleségül. Aki nem is látott bennünket, még mi sem láttuk őt, csak amikor már megvolt az esküvő, lovas kocsival áthozta édesapám, aztán akkor látott bennünket először. Hát mondjuk nem volt valami szimpatikus, de elfogadtuk, nem tudtunk mit csinálni, és a nővérem meg úgy született, hogy a nyelve le volt ragadva, tehát ilyen problémák voltak vele, nehezen tudott beszélni, meg minden. És ugye édesanyámat kellett az orvosokhoz vinni, ővele nem tudtak foglalkozni. És mikor már föltárták a nyelvét, ahogy le volt ragadva, meg egyéb, nem tudom, milyen dolgok voltak, akkor már későn volt, nem tudtak vele beszélni. Megértette a család, amit mond, de nem mindenki. Egy nagyon jószívű lány volt, és mindig őt küldték el legeltetni a teheneket, vagy mit tudom én vigyázni rájuk, meg erre-arra, meg otthon is söprögetni az udvart, meg mindent.

Mikor édesanyám meghalt, akkor mi iskolába jártunk. A nagybátyám, édesapámnak az öccse volt az osztályfőnökünk. Mondanom se kell, hiába mondtam neki, hogy iskolába mindig úgy tudtunk menni, hogy délelőtt el kellett menni a földekre dolgozni, aztán hazamentünk. Úgyhogy ebédelni se tudtunk, csak egy kis mosakodás. Fogtuk a táskát és mentünk el. Este, mikor megjöttünk villanylámpával. Petróleumlámpánál kellett megírni a leckét, meg tanulni is, meg ilyesmit, már amennyit lehetett.

Mindig behívott a nagybátyám azt adta a körmösöket, pedig tudta, hogy nem volt idő tanulni, de ez volt a fegyelem. Na, mindegy. És akkor azt mondta, hogy én nem mehetek pedagógusnak, mert az szerettem volna lenni a tanítóképzőben Pápára. Aztán elküldött Győrbe, a textiltechnikumba. Aztán akkor már mostohám ott volt, és akkor azt mondta, hogy egy év után, hogy kisasszony, tessék elmenni dolgozni, én nem fizetek tovább azért, hogy te nagyságos asszony legyél, és keresd meg magadnak, aztán úgy tanulsz, ahogy akarsz. Mert ugye, a kollégiumban kellett fizetni, meg egyenruha volt, meg minden, és azokat fizetni kellett. Egy év után ott kellett hagynom. A másik édesapámnak a másik öccse, az meg itt volt Veszprémben rendőr a csendőr annak idején. És akkor ő elhozott ide Veszprémbe, 16 éves voltam, eltett akkor, elhelyezett a mezőkerhez.

A régi piactéren volt nekik egy lerakatuk, ahol most a bányatröszt van. Ott volt egy lerakat, és akkor odakerültem, odatett engem, de olyan dolgozónak, hogy írnok voltam, hogy akik dolgoztak, eltették a rekeszes ládákat, milyen magasra, hány ládát mozdítottak. Úgy kapták a fizetésüket. Ott dolgoztam, hát egy olyan jó fél éve, és a vendéglátónak az igazgatója meglátott engem ott, vagy nem tudom, és akkor mondja nekem, hogy nem-e mennék el a vendéglátóhoz dolgozni. Aztán először konyhára. Hát, mondom, elmegyek. Mert gondoltam, az jó lesz, akkor ott megvan az ebédem, vagy valami. És akkor nem volt olyan nagy fizetésem. Hát mondjuk a nagybátyáméknál laktam addig, és akkor utána mentem el albérletbe, mert őnekik is három gyerekük volt, meg két kis szoba. Úgyhogy ők is öten voltak. Az Árpád utcában laktak. És akkor elmentem a vendéglátóhoz, és akkor a Bakonyi presszóba, vagy a Bakonyi étteremben dolgoztam, az éttermi részben. És a hátsó felében meg ez a nagy étterem volt, ahol szombat-vasárnap mindig cigányzene szól. És akkor én az étteremben volt, vagy hát a konyhán voltam. Aztán a Karcsi bácsi, Béres Karcsi bácsi volt a séf a Bakony étteremben. És akkor mindig azt mondta Kis Kelemen, mert ugye Kelemen Anna a nevem. Kis Kelemen azt mondja, akkor te szaggasd a nokedlit a nagy ilyen nagy kondérokba, ugye, délre. És mezítláb dolgoztam. Aztán ahogy fölálltam a székre, a nokedlit szaggattam, és mikor leléptem, valamilyen csont lehetett a földön. Beleléptem, és meggyűlt a talpam. Nem tudtam utána menni, még az utcára sem cipőt húzni, meg semmit. Elküldtek, mert meggyűlt, elküldtek a baleseti sebészetre. Nem tudom, hogy hívták, eszembe jut sokszor, de most nem tudom megmondani. Egy nagydarab sebészorvos volt. De még akkor ott volt a hosszú utcán, abban a sárga házban volt az SZTK. És akkor elmentem

azt mondja, nem tudok, nem adok, injekcíót, mert hiába adok, úgy se használ, már nagyon csúnya a lábad, de azt mondja, nem kiabálunk, azt mondja, az esküvődőn nem hívsz meg úgy se, azt mondja, hogy itt most az én barancsolok. Fölvágta, azt hittem megőrülök olyan fájdalmam volt, és akkor egy hónapig beteg állományban voltam, aztán újra mentem dolgozni, és akkor meg a cukrász üzemben vittek át dolgozni. És átvittek oda, aztán mondtam, hát az nem lesz jó, mert ott mondjuk, nincs ebédem, hát ott csak édesség van, aztán hát muszáj lesz ebédet venni. Aztán mindig egy egy főzeléket vettem, üres főzeléket, hogy valami legyen, és már ugye a mostohámhoz úgy mehettünk, ha mindig bevásároltunk, vittünk ezt azt a nővéremnek is, és sokszor ruhát meg ezt meg azt vittünk, és ő elhasztálta, a nővéremre meg nem adta rá. Úgyhogy olyan dolgokat csinált, hogy azt elmondani nem lehet. És akkor végül is a cukrász üzembe dolgoztam elég sokáig, nagyon szeretett a főnök ott is, a fagyit, meg a vajas tésztákat csináltam, ott voltam vagy másfél évig. Na onnan meg a Rollandné átvitt Bakony cukrászdába dolgozni, akkor mindig egy kicsit följebb. És akkor elvégeztem közben a felszolgálóit, aztán a felszolgálói után meg a szakoktatóit, a Csendes volt az igazgató, aztán a Rollandné is nagyon szeretett, mindig rám bizott mindent, hogy Anci, csak te vagy rendezzed az italokat, hogy ha elfogy valami, akkor csak te mehetsz a raktárba, meg kihozni valamit. Közben Rollandné beteg lett, vagy nem tudom nyugdíjba ment, és akkor a Baloghné lett a főnökön, voltam a Balaton cukrászdába, hát ott 60-63 -ig, akkor már férjhez is mentem, még a Bakony presszóban dolgoztam, amikor a férjemet megismertem, úgy, hogy Zircre kiküldtek engem, cukrász bemutató volt. Ez volt 58 -ba, 58 decemberébe, valahogy így, cukrász kiállítás volt, és én voltam ott a főnök. Aztán eljöttek a apósomék is, meg egy volt kollégám, aki még Bakony étterembe dolgozott, aztán kiment dolgozni a Patkóba, és akkor mondja, hogy Anci, mikor befejeztük itt az étterembe este zárásig, hogy Anci lesz az erdészeknek egy ilyen bál itt a szomszéd házba, azt mondja, gyere el velünk, azt mondja, elviszünk, úgysem tudsz aludni, az mondja, mert béreltek nekem ott egy szobát, valahol közelbe, hogy legyen, nem volt senki ismerősön ott, hát a vállalat bérelt. Aztán, hogy gyere el, gyere el, mondom, nem, vegyek el. Gyere el, azt mondja, út, sem tudsz aludni, azt mondja, gyere el, egy kicsit kikapcsolódsz. Jó, elmegyek, hát eljöttek, értem a vagyi, meg a Józsí, mi a Józsí, és ott voltam, potkulnak a vezetője.

Eljöttek értem, aztán közben ott volt a férjem is, a szüleivel, meg a haverjaival, ő meg már akkor itt dolgozott a Mávkiba. Hát ugye az egész családot bemutatta, és akkor hát fölkért táncolni, elmentem vele, és akkor, hát, egész ezt a Jóformán egész este szórakoztunk, és akkor ő hazakísért, a málokásra, aztán, hát, ennyi volt, és akkor másnap még én ott voltam, akkor is eljött úgy meg látogatni, aztán úgy tudta, hogy van nekem valaki udvarló. Aztán, de tényleg volt, aki ott ült egész nap nekem, de én nem szerettem. Hát mondtam neki, ne jöjjön, hagyjon békét, ne jöjjön utánam. De csak jött. Aztán nagy nehezen sikerült megszabadulni tőle, és ő úgy tudta, hogy ugye van valakim, hát ugye akkor úgy nézett ki. Aztán egyszer fehérvárról, egy földim bakonsági, aki itt tanító lett, fehérvár a kerül, férjhez ment ő is, és ott tanított, és eljött hozzám látogatóba. És szabad napos voltam, a Balatonba dolgoztam, és szabad napon benn ültünk a Balatomba dél előtt egy kávéra, meg egy kicsit trécselni. Hát akkor jött a papa is, az utcán összetalálkoztunk vele. És sose felejtettem, mert azóta is mindig megemlegeti. Elfelejtettem a nevét, hogy Laci, Józsinak hívtam, bocsánat, azt mondja, az nem én vagyok. És akkor mondja, hogy hát nem haragszunk meg, hogyha bekísér bennünket és eljön velünk, hát kerüljön. Aztán utána kezdtünk el járni. Hát egy évet jártunk talán, ez 59 -ben volt. Én 39 július másodikán születtem, és 60 július másodikán volt az esküvőnk. Együtt volt nekik a tudósotthonban, itt az egyetemmel szembe volt a tudósotthon, és a Mávki Neviki meg az egyetemnek a szóló, tehát a egyedülálóknak, fiúknak, lányoknak, ott volt a szállás. És akkor ő is ott lakott, aztán ott volt egy nagy konyha, és aztán főzött nekem töltött tojást, meg mit, olyan dolgokat hozott mindig, hogy a lányok majd elájultak, micsoda pasi, főz neked, miket hoz neked. Ő is elég szegény gyerek volt, mi volt akkor, seneked, se neki. Aztán megbeszéltük egyszer, sétáltunk szabad napomon, megbeszéltük, hogy végül is, én is albérletbe vagyok, ő is a tudósotthonba, hogy ha a kettőnk fizetését összetesszük, jobban jövünk ki mintha egyedül maradunk, és akkor ellhatároztuk, hogy megesküszünk, és akkor a Mávki, akkor építette ott, a stadionál azokat a házakat.
És akkor, hát mondták, hogyha elmegy társadalmi munkába, akkor ott kapunk egy lakást. Na ez nagyon jó lesz. Amikor megesküdtünk a Kinizsi utcában voltunk albéletbe, az is ott közel volt végül is, még a fiam ott született 62 -be, és utána megkaptuk a lakást, de a Bálint Tibor, aki itt lakott a Csikász utca 2-be, ez a hosszú ház, annak adták oda azt a lakást, amit hát úgy volt, hogy a miénk lesz.
És ezt a lakást megkaptuk, mi a mi itt a csikász 2-be. Mindegy, örültünk ennek is, két szobás volt, nagy konyha, fürdőszoba volt, úgyhogy akkor örültünk, megkaptuk azt, hogy így ideköltöztunk, úgyhogy a lányom az Ancsa, 65-ben született, az már itt a csikász utcában született. És akkor közben ugye, itt a presszóban dolgoztam, és sok ismerőst összeszedtem, mindenhonnan, bíróság, ügyészség, tanács, megyeitanács, várositanács, sőt a pártbizottság mindehol, mert aztán a mostohám, mikor édesapám meghalt hirtelen, kisagylágyulást kapott. És amikor meghalt, délután szombaton rosszul lett a faluba, ahogy ment kocsival, és akkor a fiatalok észre vették, hogy Viktor bátyámval valami baj van, már nem olyan, mint kellene. És akkor megállították a lovakat, aztán visszavitték, és akkor kiderült, hogy ugye, orvos az csak Pápateszéren volt, úgy lehetett onnan hozni orvos, a mostohában az mindig csak algopirint adott neki, aztán nem kellett, nem kell orvoshoz menni. És akkor bevitték kórházba Pápára, akkor már volt a mentő, szombaton este későn, nekem a mostohám telefonált, szombaton este, távíratozott nem telefonált, nem volt egy telefon, hogy édesapádat, csúlyosan kórházba vitték Pápára. Ennyi volt az egész. Az Ancsa az itthon maradt a papával, én meg a fiammal, akkor volt 4 éves, buszra ültünk, és átmentünk a pápai kórházban, sose voltam a pápai kórházban még, és akkor ott volt egy, a Balatomból egy kolleganőm, aki naggyimoti volt, és ott volt irodába ott dolgozott, és akkor bementem mondom, hogy te Zsófi, édesapámat tegnap behozták, valahova, nem tudom, vagy hova, csak, hogy rosszulett és behozták, és mondom, jöttünk meg látogatni. Szóval jól van Anci, az mondja elmegyek veletek, az mondja, biztos, hogy a belgyógyászaton van, és ott a sógornőm, ő a főnővér, mondom, jó van. Eljött velünk a Zsófi, szól a sógornőjének, hogy mondja, hogy kik vagyunk, szegény az azt se tudta, hogy mondja meg, azt mondja, hát, hát, azt mondja, sajnos, azt mondja, hajnali 5-kor meghalt.
Hát én ott azt hittem, hogy rögtön összesek, a Zsófi azt se tudta mit csináljon velem, a gyerekkel is, meg én is, és akkor bevitt minket hozzá az irodába. Aztán mondja a sógornője, hogy 11 óra, mert mondom, nem hiszem el, hogy meghalt, nem létezik, ott adtak a gyereknek ebédet, és mondták, hogy 11 órakor levisz minket a Zsófi a boncterembe, tényleg 11 órakor aztán lementünk, és amikor megláttam ott tényleg, én azt hittem, hogy ott rögtön végem lesz, és soha nem felejtem el, a fiam se felejti el, pedig 4 éves volt, anyucikám ne sírjál, addig fogok imádkozni míg a papa föl nem ébred. Fájdalmas volt, és mondom, mer az édesanyám is ilyen korán meghalt 29 évesen, édesapán 57 évesen. Hát mondom ezt, hogy lehet kibírni. És akkor édesapám meghalt a nővéren már nem maradhatott ott a mostohám kipaterolta. És akkor elhoztuk a hugommal, akkor ő is itt lakott, őt is énhoztam el ide Veszprémbe, ő meg szakács volt, és akkor elvégezte a szakácsiskolát, addig meg egy maszek kifőzdébe dolgozott, és akkor ő is férhezment, Szengálon lakott az anyósáékkal együtt, és akkor oda el tudtuk hozni a nővéremet, ott se volt nagy hely, de olyan aranyos volt az anyós, hogy megengedte, hogy elhozzuk addig, amíg el nem helyezem, Dákára.

Na aztán én összeszedtem az összes ismeretségemet, pártbizottság megyeitanács mindent, és akkor sikerült elintéznem, hogy be kerüljön Dákára, és akkor hamar egy -két hónap után, bekerült Dákára, és minden hónapban mentünk, meglátogatni, aztán úgy mentünk, hogy mindig vittünk mindent neki is, meg akik ott körülálltak, és mondják a nővérek, mert azoknak is, azt mondjaák a nővérek, hogy Hoffman néni, magukat úgy szeretik, mert, amikor meglátják a trabantot, azt mondjam, akkor ott állnak az ajtónál, hogy mit viszünk nekik, volt aki cigarettát, volt aki ceruzát kért, rajzolni valót, akkor édességet, cukorkát vittünk egy nagy zacskóval, akkor, hát a nővéremnek is tisztálkodási cuccokat, meg azért nassolni valót is, meg mindent, a nővéreknek kávét, meg bonbont, úgyhogy nagyon szerettek bennünk, és akkor elvittük a hugomat is, mikor mentünk. Aztán egyszer csak mikor megyünk, akkor nem volt ott a nővérem, és kérdezem, hogy hol van? Aztán mondják, hogy ajkára, nem ajkára, hanem sümegre vitték, nem tudom, valami olyan baja volt, nem tudom mi volt, hogy sümegre kellett vinni. Akkor elmentünk sümegre, sümegen meg mondják, hogy áthozták Veszprémbe mer sárgaságot kapott. Mondom, hogy te atya isten körbe járjuk már az országot, hát nem tudtak volna egy telefont megengedni, vagy valamit, vagy üzenni, távíratot, hogy mi van. Bejöttünk Veszprémbe másnap a kórházba a fertőző osztályra. Azt mondják már nincs itt, visszavitték. Hát mondom, ez már nem igaz, hát nem igaz. Úgyhogy így se tudtuk elérni. És akkor utána megint, hát közben ugye dolgoztunk, és utána megint elmentünk Sümegre, vagy Dákára, aztán mondják, hogy hát az elfekvőben van már. Hát akkor már nem tudtunk beszélni, se nem tudtunk kommunikálni, a Magdi negyvenhét éves volt, ott az elfekvőben meg is halt. Hát, mi vitettük el ságra, a édesanyámra, oda lett eltemetve. Édesapám is ott van, de, de őt a mostohám temetette el, édesapámat, úgyhogy az külön van, úgyhogy most már ő is meghalt. Aztán végül is a mostanám, ugye minket ki nem bírt, aztán, mikor ő is beteg lett. Akkor az volt, hogy eljártunk utána, ő is először sümegen volt, oda is elmentünk, meglátogatni, és sümegről elvitték Dobára. Lett egy öcsém, az Imi, az most halt meg tavaly. Hát, olyan, olyan egy, hogy mondjam, jó szívű gyerek volt, tehát a természete az édesapám volt, de amúgy meg sok volt benne az anyja. Nagyon sok volt. És annak idején, mikor még hazajártunk, aztán a mostohám nekünk írt egy levelet, hogy többet be ne tegyük a lábunkat ságra, hogy ha megyünk is, és az öcsémet fölhergelte, tizenhét éves vagy tizenhat éves volt, hogy a kocsit állítsa meg aztán öljön meg bennünket. Meg ilyeneket, hogy az útra álljon ki, ha megyünk, aztán édesapám ezt megtudta, mert haza mentünk a hugommal, a temetőbe édesanyám sírjához. Úgy mentünk el, ugye vonattal, akkor még nem volt Veszprémből busz meg minden. Vonattal hazamentünk, és akkor a pápateszéri vasútállomástól meg gyalog ságig 6 -7 km. Oda 7, vissza 7, vittünk magunkkal szendvicset, innivalót, és a falunak a hátsó felin mentünk ki, a temetőben, nem is a falun végig. És akkor kimentünk a temetőben, hát volt egy olyan két óra hosszánk, és akkor ott megettük a szendvicset, mert ott sírdogáltunk, aztán valaki meglátta, hogy itt hol vagyunk, azt mondja, te aranyom, tudja édesapád, hogy itthol vagytok, mondom, nem.

Azt mondta a mostohám, hogy be ne tegyük oda a lábunkat, és akkor valaki megmondta édesapánknak, és akkor az utálunk jött, mert amikor jöttünk hazafelé, akkor tudta, gyerekeim, amíg én élek nektek itt van helyetek, de az úgy sírt férfi létére, hogy nagyon. És utána végül kipaterolta a nővéremet is otthonról, úgyhogy azért kellett elhozni. És akkor nagyon nehéz idők voltak. Nem nagyon jártunk már haza, utána már aztán nem nagyon jártunk haza, mert, mikor édesapám is meghalt, akkor már tényleg nem mentünk, de aztán Magdit, hogy el kellett hozni, és elhoztuk, mert nem akartuk, hogy az, hogy valamit csináljon, mert az ott a szomszédok mondták, hogy vigyétek el a Magdit, mert a tyuklábait adja oda neki, nem engedi az asztalhoz ülni, és nyáron a kertből szilvát, meg kenyér csücskét ad neki enni, azt mondja, szörnyű az, hogy ne hagyjátok itthon, és akkor hoztuk el onnan aztán a Magdit. A ház meg ugye feles volt, eladták, eladták, és akkor abból, hát végül is, akkor még, 200 ezer forintért. Na most ugye, mi voltunk hárman, mert én, meg hogy ne kelljen fizetni, dákán a nővéremér nekünk, külön, és akkor azt mondtuk, hogy az ő, na, hagyatéka, tehát ami ő az ő része, azt rá hagyjuk az intézetre. És akkor így megegyeztünk, hogy akkor nem kell fizetnünk, hanem akkor, amit ő örököl az az övék, úgyhogy azt a 200 ezer forintot akkor ők örökölték meg a végén, amikor már hát meghalt a nővérem, meg az elszámolásot, egy üveg whiskyt vittünk a nagyfőnöknek. Ő volt ugye a hagyatéknál, meg minden és akkor hát, így megegyeztünk. Mostohám után aztán még eljártunk Dákára is. A férjemmel kocsival, a hugom is jött, volt hogy, vonattal mentünk. Miért? Hát, férjem is olyan volt, hogy megbocsájtó, meg minden. Úgyhogy nem voltunk egy haragtartók és amikor elmentünk, sírva fakadt a mostohám, és azt mondta a gyerekek, azt mondja, ne hozzatok nekem semmit, gyűjtsetek a temetésre, Annus, vágunk, disznót, meg libát is, azt mondja, nektek, azt mondja, ugye eljöttök, azt mondja, és adok nektek mindent, azt mondja, csak a fiamnak a feleségét, nem bírtam. Azt mondja, csak azok, hogy ide ne jöjjenek, azt mondja, a nővéreknek is mindig azt mondja, nagyon szeretjük a terus nénit, idejön álviccelődünk vele, azt mondja, vicces, azt mondja, mindig magukat emlegeti, hogy maguk milyen rendesek, hogy a család is meg minden, azt mondja, hogy a menyével nincs kibékülve, meg a fiával, és az unokájával sem. Búcsúról mentek oda, azt mondja, egy szem húst nem vittek neki, egy szem süteményt nem vittek neki, üdítőket vittek el, kicsikéket, amíg ott voltak a gyereknek, azok meg is itták. Aztán mondják a nővérek, hogy a konyhások adtak neki papucsot, akkor fésűt, akkor tusfürdőt, hát mondom, ezt szégyen gyalázat. És akkor, ugye mi a hugommal, meg a férjemmel, vittünk a nővéreknek kávét, bonbont, mindent, és akkor a mamának is vittünk mindig olyan dolgokat, ami eláll és elrágcsálja, meg friss süteményeket is, amit tud meg tud enni, meg üdítőket. Aztán mindig azt mondta, hogy gyerekek, a nővének is mondta, hogy ezek olyan jók hozzá, azt mondja, az Annus is, meg az Irén is, meg a Laci is, és azt mondja, gyertek el, adok nektek mindent, csak ezek ide ne jöjjenek, a menye meg a fia.
És valóban, mikor a temetésre volt, érdekes, Csóton építkeztek, már az öcsém akkor, és a temetésén, az egy ilyen széles előtér volt, és a konyha és a fürdő szoba között volt a hűtő szekrény, a fölött volt egy óra, ott az öcséméknél, és leesett az óra, és azt mondják, hogy az olyat jelent, hogy most búcsúzott el a mama őtőlük, és hogy az annak a jele, hogy nem szerette őket és senki nem jut hozzá, és lehetett, mert a hűtő mögött fönt a falon volt, és egy olyan érdekes, hihetetlen. Hát, aztán utána, hát az öcsém, mert amikor aztán úgyhogyta a felesége a három gyerekkel az öcsémet, elment egy pasival, és akkor a kis gyerek volt áltános iskolás, a legkisebb a fiú, és az öcsém nevelte, minden hármat ő rendezte, a Kriszti akkor már Veszprémbe jött, mikor elvégezte 8 áltánost az egészségügyiben, a Zsuzska az meg még áltános iskola felső tagozatos volt, az meg Pápára járt a közgázba, és akkor, hát az öcsém az utána velünk nagyon rendes volt, teljesen más volt, és mondom, a gyerekeket is becsülettel nevelte, mindent megadott nekik, mindengyiknek. A felesége a kisebbiket elvitte magához albérletbe Tapolcára, mer odament lakni ezzel a pasival, és szegény gyereket bezárta a lakásba, elmentek bulizni, aztán meséli a gyerek, hogy csak csirkelábakat meg ilyeneket adott nekik enni, vagy nekik enni, aztán az Imi beperelte, és akkor megkapta ő a gyereket, úgyhogy ő nevelte így, és főzött az mosott nekik mindent. Volt egy életárssa az öcsémnek, hát 15 évvel ezelőtt, de az olyan, a férje annak meghalt, kőműves volt Tatabányán, aztán megismerkedtek, ezt még a Zsuzska szerezte, interneten keresztül az öcsémnek. Egy annyira rendes, tiszta, és úgy vigyázott az öcsémre, meg az öcsémre, meg cukros volt, nagyon szépen a lakás minden soha olyan rendben nem volt, míg addig míg a Marika volt neki, és utoljára tavaly karácsony előtt elkapta a koronavírust, az öcsém nem oltatta magát. Bement fürödni és már nem tudott kiszállni. A Marika hamar a szomszédokat hívta, hogy segítsenek kivenni a vízből, mert nem bírja egyedül. Hívták a mentőket, közben bevitték Pápára két nap mulva meghalt. Tavaly karácsonykor.