A túlélő nő diadala - Csapó Renáta

Én nem vagyok tősgyökeres veszprémi, olyan értelemben, hogy nem itt születtem és nem itt nőttem fel, de mint oly sokan mások, ide jöttem egyetemre. Mostanra teljes mértékben az otthonomnak tekintem - és terveim szerint fogom is tekinteni a közeli és távoli jövőben is. Az ebben a városban történteknek köszönhetem azt, aki ma vagyok - és még alakulóban vagyok, úgyhogy maradok.

Az egyetemi évek „átlagosan” teltek, ha lehet ilyet mondani. Bölcsészkar, albérlet, kollégium - bár utóbbi nekem nem jött be. Megismertem egy fiút, együtt maradtunk, megkérte a kezem, pedig még csak 21 évesek voltunk. 2013-ban beköltöztünk a közös lakásba, 2014-ben fogadtunk holtomiglan-holtodiglan hűséget. 2016-ban boldogan üdvözöltük a tényt, hogy úton van első gyermekünk, egy kisfiú. A várandóssággal nem volt gond, készültünk, szervezkedtünk, de sajnos nem úgy fejeződött be ahogy azt az ember elképzeli. röviden és tömören kisfiúnk koraszülöttként, oxigénhiánnyal született, agykárosodást szenvedett el, súlyosan halmozottan sérült. A világ 180 fokos fordulatot tett. Kórház, orvosok, nővérek, fejlesztők váltak szerves részéve a mindennapjainknak, jöttünk-mentünk Budapest-Veszprém között amennyit kellett, amennyit a kisfiúnk állapotának javítása érdekében szükséges volt - és ez a mai napig így van. Sok fejlesztésre volt és van szüksége, sok az orvosi vizsgálat, vérvétel, kontroll, és akkor, az egész bonyodalom elején átfutott az agyunkon, hogy Budapesten több a lehetőség, hiszen nagyváros. De tiszavirág életű volt a gondolat, hiszen Veszprémből nincs olyan messze, megoldjuk, még ha család nincs is a városban, ők is 1 órányi autózással itt tudnak lenni bármikor amikor szükséges. Erre több példa is volt, örök hála nekik. Szeretjük a várost, munka, barátok itt vannak, ketten (hárman) mindenre képesek vagyunk. Belerázódtunk a speciális életbe, de szerettük volna bővíteni a családot. Így született meg a második kisfiúnk, teljesen egészségesen, 2019-ben 2 nappal a 30. szülinapom után. Azt a csoda érzést, hogy az embernek 2 gyereke van, nem lehet leírni. Persze, ahogy szoktam mondani kétgyerekes szülőnek lenni nem kétszeres, hanem hatszoros munka. A nagynak szerencsére van lehetősége a városban óvodába járni, ahol megkap minden fejlesztést, figyelmet, törődést és szeretet, örök hála minden ott dolgozónak.

Éltük a normális életünk, már amennyire a covid engedte, a férjem dolgozott, én itthon a kicsivel, a nagy oviban. Egészen idilli volt, persze a mindennapi problémákkal, de mégis, és később már a covid is kezdett alábbhagyni. 2021 tavaszán gondolkodtunk költözésen (városon belül), de végül inkább belevágtunk a lakásfelújításba, hogy a két gyereknek legyen külön szoba, festés, kazáncsere. Átlagos dolgok ugye? Még úgy is, ha az embernek van egy nem átlagos gyereke, de ez minket semmiben nem állított meg.

És akkor, amikor az ember azt gondolná, hogy van egy - relatív - normális élete történik valami, ami még elképzelhetetlenebb módon változtatja meg az életét. A lakásfelújítást a „nyaralóban” töltöttük, mert hát végülis nyár volt. És ott a férjem egyik reggel rosszul lett és nem tudtak segíteni rajta. Hirtelen szívhalál. 31 év, 12 év együtt lét, 7 év házasság, 2 gyerek, 1 macska. A világom, pontosabban a világunk nem tudom hány fokos fordulatot tett, de néha azt érzem, hogy kisebb nagyobb intenzitással a forgás azóta is tart. Ha annyi millióm lenne mint ahányszor megkaptam a kérdést utána, hogy elköltözöm-e nem lenne gondom az autóm tankolásával most és a következő harminc évben sem. De logikus lett volna elköltözni nem? Valahova, ahol ott a család és tud segíteni a mindennapokban, több a lehetőség mindenre. De én már az első gyötrelmes percektől tudtam, hogy nem megyek el a városból. A gyerekeim itt születtek, itt voltunk boldogok, itt dolgoztunk és építettük fel az életünket, itt vannak barátaink, szuper házi gyerekorvosunk, csak hogy néhány példát mondjak, és akadnak segítők is. És igen, a férjem is itt van. És hogy mindennek tanúbizonyságot tegyek, Veszprém iránti szeretetem jeleként a város nekem legkedvesebb nevezetességei a hátamon vannak örökre. Nekem ez a város az otthonom, ismerem amennyire lehet, de mindig találok valami újat is. Remélem, pontosabban hiszem, hogy még tartogat számomra jó dolgokat, élményeket, mert én szeretem ezt a várost - és úgy érzem a város is szeret engem.