A túlélő nő diadala - Emese

Lelkész családból származom, Erdélyből. 9 hónapos voltam, amikor menekültek szüleim. Négy gyermekkel. Édesapám lelkész volt. Édesanyám kántortanító, és hát iskolát épített Erdélyben, jött a román idő, fenyegetve volt édesapám, hát aki magyar iskolát épít… Ez '44 szeptemberében. Januárban születtem kilenc hónapos voltam ekkor. Én voltam a legkisebb, négyen voltunk testvérek, most már csak ketten vagyunk.

Először Almádiba jöttünk, szekérrel. Úgyhogy én nem tudok erről, csak elmesélés útján. Nagyanyám már itt volt Almádiban, és ide jöttünk, akkor édesapám püspökségtől kért elhelyezést, és Görgetegre kerültünk, Somogyba. Ott csak úgymond segédlelkészként foglalkoztatták, de mégis volt állás. 3 éves koromban költöztünk át Kadarkútra, ahol megüresedett a lelkészi állás, és édesapám próbaszónoklatát fogadták el. Akkor még ugye az volt, hogy több lelkészt meghallgatnak, most is így van, a gyülekezet akit választ. Így kerültünk Kadarkútra, én akkor 3-4 éves voltam, és végig Kadarkúton voltunk, amíg érettségi után el nem kerültem Veszprémbe, mert nem vettek fel. Óvónőképzőbe, óvónő szerettem volna, hát ugye a háttér. Egyebek voltunk.

Lelkész család, nagy nehezen a kaposvári gimnáziumba is csak úgy kerültem be, hogy az akkori párttitkár ott lakott a kertünk végében. És azt mondta, hogy nem lehet a gyereket büntetni azért, mert az apját valamiért jogtalanul meghurcolták, '56-ban az én édesapámat. Mert védte egy illetőnek az épségét, és azt mondta, hogy menjen haza, mert meglincselik. És ő ezt úgy fordította át, hogy édesapám azt mondta rá. Édesapám úgy semmi tisztséget nem vállalt a forradalom idején, hanem hát, hogy mondjam, a testi épségét védte annak az illetőnek, mert hát olyan volt a hangulat. Úgyhogy azt hiszem, többet nem kell erről mondjak. Elvitték, hát éppen úgy hívták, hogy gyógykezelés. Valahol Pécs környékéről vitték el Kaposvárra. Nem tudtunk hetekig róla semmit. Én minden nap kimentem a vonathoz, vártam. És nem jött, nem jött, nem jött, és a szomszéd lelkész tudatta aztán édesanyámmal, hogy hol van. Egy évig volt, végül Tökölre vitték. Szerencséje volt a szerencsétlenségből, hogy nem Recskre, mert teltház volt. Közben ugye próbálták beszervezni édesapámat. Egyszerűen nem volt hajlandó. Nem. Ő nem vállalta, hát mondjuk, keményfejű székely.

Édesanyám úgy állt helyt, hogy járt az érdekében olyan emberekhez is, akit édesapám védett meg. Ilyenkor ugye úgy van, hogy azok nem állnak ki mellette. Hát járt jobbra-balra ide-oda. Később látogatni lehetett egy hónapban. Amíg nem volt otthon az édesapám, hogy mondjam, nehezen éltünk. Hát volt nagy kert, mondjuk így élelem szempontjából nem volt probléma, gyerekkortól mi is részt vettünk a kerti munkán. Tehát ilyen probléma nem volt. De hát azért hiányzott a lelkész. Édesanyám helyettesítette úgy, hogy régi prédikációját nem prédikálta, hanem felolvasott. Tehát, hogy a gyülekezet azért ne maradjon úgy, hogy nincs lelkész, néha-néha szomszéd faluból átjött lelkész, mondjuk így úrvacsoraosztásra, mert azt azért édesanyám ugye nem osztott, de azért temetni temetett. Már tél volt, hideg, és hát ugye nem volt lehetősége, hogy valakit hívni, másik lelkészt, felolvasott édesanyám. Nagy, meleg kendőben ahogy a falusiak, a gyapjú, berliner kendőben. Édesanyámat Józsa Teréznek hívták. Székelyudvarhelyen végzett tanítóképzőt. Ahogy a párom szülei is hasonlóak. Igen, az édesanyja szintén ott Székelyudvarhelyen az édesapja lelkész volt, úgyhogy ilyen dupla ez a történet. És a szülők már ismerték ott egymást. Hát ugye a tanítóképzőben, egy-két év van a szüleink között. Úgyhogy tehát találkoztak.

Előbb a katedra, utána a katica.

Amikor idekerültem Veszprémbe 1962-ben, akkor ifjúsági bibliaórákra jártunk. Ott ismerkedtünk össze a férjemmel, Attilával, meg a nővérével, aki a gyerekkórházban volt ápoló. Én meg laborasszisztensit végeztem, és a gyerekkórházban voltam laborasszisztens. Tehát már így a testvére révén ismertük egymást, amikor a katonaságtól hazakerült Veszprémbe. Attila ekkor ismerkedtünk össze, amikor megkérte a kezemet, édesapám azt mondta, előbb a katedra, utána a katica. Tehát, hogy végezze el a levelezőt, utána jöhet a házasság, mert őt se vették fel. Levelezőn végezte az épületgépészeti szakot, talán a gázmérnökit is, mert a gázosoknál volt itt főnök. De aztán azért enyhült a dolog, mert azt mondta édesapám, ha megígéri Attila, hogy nem hagyja abba a tanulást, mert akkor másodéves volt. És ugye még volt három év. Budapesten. Tehát ő végigcsinálta, úgyhogy azért megvolt előbb a katica (az esküvő), ja, meg hogy nem kezdik alulról a boglyát, mert én voltam a legkisebb. És a legmaflább. És hát ugye ott voltak a többiek még. Hogy mondjam, nem is kerestem a fiúknak a társaságát, inkább menekültem előlük. Tehát valahogy nem passzolt úgy semmi. És hát itt aztán Attilával összeismerkedtünk, '66-ban esküdtünk Kaposváron, de egyből ide elkerültünk Veszprémbe, itt is éltünk mindig.

Mikor én idejöttem Veszprémbe 1962-ben, nem vettek fel, illetve nem is küldték el a papírjaim, nem is, hogy nem vettek fel, még csak a lehetőséget se, hogy na, próbálkozzon, aztán legfeljebb nem megy. Az asztalfiókban ott maradt a felvételi lapom. Úgy véletlen, de ugyanúgy Attiláé is. Ugyanúgy, mintha lemásolták volna, ugyanúgy a fiókban maradt a felvételi kérelme is, végül levelezőn végzett. Ez is, amit én végeztem, végül is három képesítésre adott lehetőséget, laborasszisztensi, proszektúrás, tehát szövettani képesítés, meg bakteriológia, tehát ebből a három. Ezt itt Veszprémben egy héten egyszer csütörtökön volt a tanuló nap, akkor egész napos oktatás volt, többi napokon dolgoztunk. Így könnyebb volt elsajátítani a laboros munkát, mert később, amit tanultunk, metodikákat, azt már az ember gyakorlatban tudta. Tehát, hogy mondjam, az oldatok, meg minden, hogy mihez, mi. Tehát mondjuk ez komoly négyéves tanfolyam volt, és a végén, hát ilyen államvizsgaszerű vizsga volt, minden tárgyból.

Megyeházára jártunk, ott volt egy terem, mert voltunk vagy húszan így a városban, és a gyerekkórházban dolgozhattam. Olyan családias, olyan, hogy mondjam, kellemes, befogadó jó hely volt, hogy az nem igaz. Aztán ugye, mikor azt hajtogatták, hogy minden laborasszisztensnek kell menni a nagy kórházba, az SZTK-ba, azt nem szerettem volna. Aki koraszülöttekhez, meg csecsemőkhöz van szokva, ismeri a hely minden zugát, hogy bekerül egy nagy kórházi laborba, és ott nem ismeri az osztályokat, mert honnan ismerné az ember. És akkor szerencsére egy napot töltöttem ottan, mert ugye húztunk, hogy gyufával, hogy ugye kimenjen először a gyerekkórházba. Én húztam a rövidebbet, és egy napot töltöttem ott, a régi barátnőm a toxikológiára került. Itt Veszprémben, Nevikiben volt egy osztály, és munkatársat keresett. Hát egyből rám gondolt. És mikor már ilyen nehéz, hogy mondjam, helyzetben voltam, és akkor kellett volna ügyelni a nagy kórházba is, és utána visszamenni rendesen nappali dologra, a gyerekkórházba. S három gyerek már megvolt. És akkor a barátnőm szólt, és Attilával így összenéztünk. Ugye az Úristen küldte ezt a lehetőséget, hogy tényleg válthattam. Szabad szombat volt. Szabad szombat volt és három gyerek mellett azért az nagyon nagy dolog volt, hogy szabad szombat. Nem kellett ügyelni, bejárni, mert vasárnap be kellett, tehát nem csak nekem, hát minden laborosnak, aki ugye ott dolgozott, de hát az, hogy mondjam, azzal elment az embernek a napja, szombaton meg kellett főzzön az ember ahhoz, hogy már kész ebédre menjen haza. Na, és akkor a Nevikibe kerültem, és akkor onnan pedig 50 évesen felmondtunk a munkatársammal, mert nagyon kihasználtak, egyre több és több mintát csináltattak velünk. Ugye itt állatvérekkel, tehát kísérletekkel foglalkoztak. Nem mi vettük le, mondjuk csak feldolgoztuk. Éppen elég volt, mikor mondjuk, negyvenet kellett feldolgozni. Nekünk akkor kezdődött a munka, amikor megvolt a vérvétel. Mindig úgy csináltuk, hogy az egyikünk már a hematológiát, tehát a vér fehérvérsejt, tehát ezeket számos mikroszkóppal számoltuk. Tehát még nem volt olyan gépesítés, hogy beteszem, aztán csinál mindent, azt is be kell programozni, de ilyen lehetőség nem volt. Nekünk azután kezdődött a kémiai munka, amikor az egész minden megvolt. És voltunk erre ketten. Hiába mondta az ember, hogy az első és az utolsó vérvétel között eltelik két-három óra.

A barátnőm a gyerekkórházból, ő is nővér volt, elvégezte ezt az asszisztensit, és akkor ő elkerült először Mórra, és utána visszajött ide Veszprémbe, és akkor, sajnos elég hamar meghalt, úgyhogy elveszítettük, de jó volt vele együtt dolgozni. Először a laboros munkatársak, hasonló korúak voltak a barátaim, meg a főnöknőnk nagyon kedves volt, tehát végül is ő volt a pót édesanyám. Tehát úgy felkarolt. Ugye neki már voltak gyerekei, hát ugye sokat pesztráltam a gyerekeket. Tehát hogy mondjam, így nem voltam család nélkül. Jó volt a kapcsolat amíg együtt dolgoztunk, aztán amikor 15 év után elkerültem a gyerekkórházból a toxikológiára, akkor is úgy, de már nem annyira szoros volt a kapcsolat, de azért az ember tudott egymásról. Nem voltam család nélkül. Albérletben laktam itt, de előtte a nagynénémnél.

Albérletben a városi védőnőnél, és ő szerezte ezt a munkalehetőséget, mert ugye egészségügyben toppon volt, és tudta, hogy indul ez az asszisztensképzés. Azt is tudta, hogy én otthon ülök a fenekemen, az ember nem maradhat azért így a szülői nyakán. Nem arról van szó, hogy kiraktak volna, de hát akkor volt az ideje, hogy az ember valami képesítést szerezzen, és akkor így évet ott töltöttem, és aztán utána albérletet kerestem, mert nagyon rossz volt a közlekedés. A fűzfőtobruk részben, tehát még csak nem is a gyártelepen. Hát volt, hogy télen fakarusz busz ment, aztán annyit fázott az ember, mint a csuda, amíg várta a hazafele a buszt. De hát az ember sok mindent kibírt. Hozzá volt szokva edződve, hogy na, nem kell nyafogni, csinálni kell.

A szüleim ritkán látogattak meg, mivel édesapám, lelkész volt. Vasárnap, még édesanyám is a templomban, harmóniumon játszott. Kántortanítóként végzett Székelyudvarhelyen. És édesapámat nem akarta egyedül hagyni, és én mikor értem rá, a hétvégém. Én mentem haza, amikor lehetett, és mit tudom én. Összegyűlt esetleg a szabadságom, jó volt hazamenni, hiányzott az otthon, mert jó, voltam otthonról távol, mert Kaposváron kollégisták voltunk, de azért az mégis 20 kilométer volt. Nem, ilyen messze. Amikor az első lakást megkaptuk a Stadion utcában, akkor éreztem azt először, hogy így Veszprémben itthon vagyok.

A férjem révén kaptuk, akkor már átment az Édásztól a Kögázhoz, és akkor ott tanácsi lakásra volt a vállalatnak lehetősége, hogy öt lakást dolgozóinak kiosszon. Hát mikor jött az illető, aki kérte Attilát, hogy menjen át, akkor is egy, hogy mondjam, kicsit olyan krízis előtt álltunk, mert ugye akkor már egy gyerek megvolt, a másodikkal állapotos voltam. Az albérlet, hogy mondjam, már néztek ki onnan bennünket. Igaz, hogy egy kicsi szoba volt, két és félszer ötméteres, de lehetőség volt. És akkor, mikor mondta az illető, hogy lakást is kapunk. Hát az egyszerűen felejthetetlen volt. És itt is a Jóistennek a keze volt benne, hogy akkor, amikor tényleg az ember úgy volt, hogy na, valahova menni kell, de hát egy gyerekkel meg pocakosnak, ki ad ki albérletet? Sőt, át is vertek, mert kérték előre az előleget, és utána meggondolták magukat. És akkor azért 150 forint nagy pénz volt. Mikor én 900 forinttal kezdtem a munkahelyemen a munkát. Attilának volt 1000-2000. Tehát azért akkor az nagy pénznek számított. De hál' Istennek közben Andris a legidősebb fiunk megszületett. Édesapámék egyszer feljöttek édesanyámmal meglátogatni, és amikor látta, hogy András csak úgy tud a szobába menni, hogy a mi fekhelyünket így fel kellett hajtani, hogy el tudjon az ablaktól menni. Azt mondta édesapám, na, fiam, pakolj, megyünk haza.

Nekem mondta, nekünk, nekünk, nekünk, nekünk, hogy nagy a parókia, nagy a kert, rengeteg a szoba. Édesanyám, édesapám segítsége azért sokat számított. Attila itt maradt, az albérletben, ő tanult még, tanulni se tudott gyerek mellett otthon, tehát akkor vagy bent maradt a munkahelyén, meg rajzolni, meg egyebeket készíteni. Hát ugye az nem ment gyerek mellett, meg sötétben. Úgyhogy itthon, itt maradt, és akkor hétvégeken ő jött le. Ő könnyebben lejött, utazott.

Több turnusban voltunk le hosszabb ideig, akkor a másodikat megszülni visszajöttem, addig Andris ott maradt a szüleimnél. Úgy annyira, hogy mikor ugye, hát egy hónap múlva mentem ugye a Péterrel a másodikkal haza. El is szokott tőlem. Az ember azt hitte, hogy na, rohan a gyermek az édesanyához. Édesapám azt mondta, ne sírj, te süket, meglátod, egy-két nap múlva ugyanúgy lesz, mint ahogy volt. Úgy is lett, érthető, a gyerek ahhoz ragaszkodik, akivel van, egy hónapig, még hat hét is volt talán, hogy nem látott. Egy kisgyereknél, az sok, két és fél éves volt. Tehát azért a gondozója édesanyám volt, meg édesapám.

András, Péter, Tamás

Született Andris 67-ben, Péter 69-ben, Tamás meg 70-ben. Három fióka. És hát előtte, amikor idekerültem Veszprémbe, volt nekem olyan műtétem, cisztáim voltak, 18 éves koromban, hogy kérdéses volt egyáltalán, hogy lehet-e baba. Egyik petefészkemet teljesen kivették, a másik meg egynegyed része maradt meg. Egy negyed része. Nem is mondták meg az orvosok. És hál' Istennek, a Jóisten adott három szép gyermeket. Úgyhogy nem győztem hálát adni, és azért is, hogy egészségesek. Most már a legidősebb ötvenöt, a középső itt velünk Veszprémben, a másik kettő osztrákban dolgozik. András most kint van, autóvillamosságit végzett, de hát nem abban dolgozik kint, egy szállodába, ilyen mindenes, hogy úgy mondjam, tehát elektromos dolog a medence, meg minden egyébből, tehát őt csinálja. Tamás szakács. Úgyhogy a párommal, ez a probléma van, ugye nem akarnak nagyon egyedül hagyni. Jó, nem vagyok egyedül, mert Péter itt lakik a középső szinten. Mindegyik családos vagy volt, van úgymond élő házassága, de az unokákkal az ember megvan, négy unoka van, a legidősebb 27. Aztán hirtelen nem is tudom, 23, 22 és 13. Tehát egy kisfiú a negyedik unoka. Hát ennyi van.

Ildikó, Csaba, Gyöngyi, Emese.

A legidősebb testvérem él csak, ő lány. Igen, a lánytestvérem él. A bátyám, ő is lelkész volt, 43 éves korában meghalt. A kisebbik nővérem, ő 61 évesen halt meg. Azért választottak ilyen nevet szüleim, ennek is története van, hogy a románok ne tudják átfordítani. Nem fordítható nevek. Nem fordítható nevek. A férjemnek, Attilának nagyon örültek a családban. A legidősebb nővérem férje, az Attila bátyja. A mi esküvőnkön ismerkedtek össze. És akkor ugye már fölülről is meg lett a boglya kezdve, sőt, a kisebbik nővéremmel együtt volt az esküvőjük. Mind a kettőnek ugye lelkész a férje. Az Ildi nővéremnek pedig Attila bátyja, Csaba. Sajnos ő is meghalt, tehát a nővérem, a férje is meghalt, most beköltözött Veszprémbe, úgyhogy mind a ketten nagy és a kicsi itt lakik Veszprémben. Minden nap telefonálunk, dicsekszünk, locsogunk, beszélgetünk. Ugye ő már 84 éves, fitt, buszozik, járkál, az ő lányának a férje pedig Kádártán lelkész.

Nagyon sok kézimunkát készítek. Tizenegy templomban. Ilyeneket, írásosokat. Ezt az asztalterítőt is én varrtam. Azt is, a párnákat is. Tizenegy templomban vannak a munkáim.

Az alap öltést édesanyámtól tanultam, és a többit pedig a Jóisten adta azt a segítséget, hogy mertem vállalkozni, hogy nagyméretű. Én rajzoltam ki. Az asztal ki volt húzva, két métert ki lehet húzni, ezen rajzoltam. És a szeretete, meg az, hogy másnak örömet tudok másoknak, mert ugye egy gyülekezetben azért több embernek, ugye, és ez Isten dicsőségére, testvérem segítségével. Már az anyag, mert ugye ez a drága vászon, meg hát a fonal az Erdélyből van, mert ez nem fog. Az itteni sajnos fog. Úgyhogy ezek nem fognak. A családban többen varrtak, maguknak, könyvborító, énekeskönyvborítót, párnát, kisebb terítőt. Tanár volt a legidősebb nővérem, tehát őneki azért annyira nem jutott ideje nagyon kézimunkázni, de ő azért igen, a kisebbik nővérem türelmesebb volt, hogy így mondjam.

A család mindenféleképpen a hitet adta, és az megtartotta az embert, gyakorolja, és készül aztán az ember most már tényleg majd az elmenésre, de még amíg a Jóisten engedi és megtartatik, az ember ténykedik.