A túlélő nő diadala - Fagyöngy történet - Andrea

A gyermekem lebegett

a szemem előtt

A családunkban a rák nem volt ismeretlen betegség. Apukámnak leukémiája, anyukámnak nőgyógyászati rosszindulatú daganata volt. Édesanyámat megműtötték, és még 30 évet élt utána, apukám a műtéte után még 10 évet élt és dolgozott. Valahol tehát ott volt az életemben egy genetikai hajlam, ugyanakkor azt is láttam, hogy ez nem feltétlenül halálos betegség, ha időben felfedezik, van esély a túlélésre, a méltó életre.

Egész életemben az egészségügyben dolgoztam. Betegségem évében, 1989-ben az általános sebészeti osztályon napi szinten foglalkoztam mellműtött betegekkel.

Egy augusztusi napon zuhanyozás közben vettem észre a csomót a mellemben. Talán a szüleim betegségei miatt is, rögtön a legrosszabbra gondoltam, és azonnal orvoshoz fordultam.

Az ultrahang és a mammográfia is negatív eredményt mutatott, és abban egyeztünk meg, hogy három hónap múlva látogassak vissza egy kontrollra, a biztonság kedvéért.

Hatalmas szikla gördült le a szívemről, nyugodtan mentem haza, és éltem tovább az életemet.

Eltelt a három hónap, jelentkeztem az ellenőrzésre, és ismét azt mondták, nincs semmi gond, nem lett nagyobb a csomó, az eredmény ismét negatív. Elmondtam az orvosnak, hogy gyakran érzek fájdalmat a mellemben, mire ő azt javasolta, hogy talán mégis jobb lenne, ha kivennék, mert bár nem növekedett, sőt kisebb sem lett a csomó, de talán nincs annak ott helye.

Ma azt gondolom, hogy annak az orvosnak köszönhetem, hogy túléltem.

Úgy indultam neki, hogy befekszem, és másnap mehetek haza, az onkoteamnek is az volt az álláspontja, hogy ez egy egyszerű dolog, kiveszik és kész. A műtét előtti este jött az orvos egy formanyomtatvánnyal, amit alá kellett írnom, hogy ha mégis rosszindulatú, akkor elfogadom az operáló orvos döntését, akkor is, ha teljes eltávolításra kerül sor. Nevettünk rajta, fel sem merült, hogy így történhet. Magam is ott dolgoztam az osztályon, mint gyógytornász, aki csak rápillant a betegre, és tudja, mi történt: kis műtét, kis kötés – nagy műtét, nagy kötés.

Amikor felébredtem az altatásból, lenéztem, és láttam, hogy mi történt. Nagy kötés.

Akkor derült ki, hogy a műtét közbeni szövettani vizsgálat kimutatta, hogy a daganat rosszindulatú, így az egész mellemet eltávolították a nyirokcsomókkal együtt.

Leírhatatlan érzés volt, amit átéltem

31 éves voltam, elvált, egy hétéves gyermekkel. Zokogtam, és csak azt hajtogattam, miért pont én? Mi lesz a gyermekemmel anya nélkül?

De a nyirokcsomókban szerencsére nem találtak rákos sejteket, az mind rendben volt. Az onkológián azt mondták, hogy nem kell utókezelés sem. Kérdésemre meg is erősítették, hogy százszázalékos a biztonság. Először hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy nem kellett utókezeléseket kapnom. Aztán elkezdett motoszkálni bennem a gondolat, hogy ha nem kapok semmit, akkor nem újul-e ki a betegség? Félni kezdtem, hogy valóban meggyógyulok-e így? Addig bárkit ismertem a betegek közül, mind kapott kemoterápiát vagy sugárterápiát, esetleg mindkettőt, de olyanról, hogy egyikre se legyen szükség, még nem hallottam. Valamiféle csalódottságot éreztem.

Később örültem persze, de a gondolatok egy ideig nem hagytak nyugodni. Idővel már felfogtam, és felszabadultam, de akkoriban nagyon vegyes érzelmeim voltak.

Az első sokk után – amit mindenki átél – kérdések özöne önti el az embert. Miért kaptam? Miért én? Meddig élek? Hogyan tovább? Leszek-e még nő?

Amikor műtét után először kell a tükörbe nézni, az enyhén szólva nem egy kellemes állapot. De nem maradt sok időm, meg kellett rázni magam; mindegy hogy nézek ki, az sem érdekel, hogy talán sosem vehetek fel kivágott ruhát, de a gyermekemet fel kell nevelnem, hiszen csak én vagyok neki!

Mindent arra az egy lapra tettem fel, hogy meg kell gyógyulnom! Fel kell nevelnem a gyermekemet!

A filozófiám az volt, hogy ami rossz volt, ami bajt okozott, azt levették, eltávolították, ami maradt, az egészséges, vagyis nem vagyok beteg.

Ez persze így utólag könnyűnek tűnik, de akkor nem volt az, különösen a kontrollok alkalmával, háromhavonta, félévente, majd évente. Akárhányszor mentem a kötelező ellenőrzésekre, a vonaton mindvégig imádkoztam, hogy úgy jöjjek ki, hogy jó legyen, aztán a következő, és az azutáni…

Mondták, hogy annyira fiatal vagyok, hogy két-három éven belül ki fog derülni, ha kiújul. De nem újult ki, és lassan megkönnyebbültem. Ettől függetlenül a gyomorgörcs sokáig megmaradt, és a kétségek, félelmek is újra feltámadtak, amikor a többi beteget látta az ember a várakozás alatt.

A kezdeti nehézségek után ugyanúgy dolgoztam, jöttem-mentem, gyereket neveltem, kirándultam, mint bárki más. Igyekeztem az egészségre koncentrálni.

El akartam kerülni, hogy állandó betegségtudatban éljek

A műtét ideje alatt volt egy párom, aki segített engem abban, hogy jobban legyek. A nőiség tudatomban nem jelentett problémát a változás. Nyilván egy új kapcsolatban először nehéz róla beszélni, de amikor elfogadták első szóra, probléma nélkül, tovább már nekem sem jelentett gondot, nem éreztem feszélyezve magam.

Tudom, hogy van, aki egy ilyen eset után elvált, és van, akit emiatt hagytak ott.

Bennem is felmerült a rekonstrukciós műtét gondolata, egyszer el is mentem egy plasztikai sebészhez, de olyan információkat kaptam, ami miatt inkább nem vállaltam a helyreállítással járó több műtétet, az esetleges újabb kockázatokat. Ráadásul óhatatlanul a másik oldalt is műteni kellett volna a szimmetria kedvéért. Minden érvet mérlegelve, végül úgy döntöttem, hogy nincs annyi előny, mint amennyi a kockázat, ezért letettem róla.

Sokáig fájt a műtött oldali vállam. Természetesen pontosan tudtam, hogy mit kell tennem, hogyan kell mozognom, hiszen gyógytornász vagyok, de a mozgás ellenére évekig nem múlt a fájdalom, és a gyógyszeres kezelések sem használtak. Végül akupunktúrával sikerült kikezelni a fájdalmat, és azóta rendben vagyok. Ha újabb műtéteket vállalok, az talán még ronthatott volna rajta, gondoltam, és ez megnyugtatott, hogy helyesen döntöttem.

A gyerekem volt az egyetlen célom, ő lebegett állandóan a szemem előtt. Fel akartam nevelni, mellette lenni, támogatni, szeretgetni, vigasztalni, ha szükséges, ameddig lehet. Óriási öröm és megkönnyebbülés, hogy megadatott nekem.

Azt gondolom, hogy fontos egy mellműtött nő számára az is, hogy mire figyeljen, milyen tanácsokat érdemes megfogadnia. Az elhanyagolhatatlan gyógytorna mellett olyasmikre is gondolok, amik a kezelések mellékhatásait, táplálkozási és életmódbeli változtatásokat illetik. Gyakran felmerülnek olyan kérdések, hogy mehetek-e gyógyfürdőbe, napozhatok-e, szaunázhatok-e, mennyit emelhetek, és így tovább. Erre nem nagyon jut idő rendelési időben.

Nekem sokat segített a munkába való visszatérés. A traumatológián mindig sok volt a beteg, és láttam, hogy egy váll- vagy csípőtörés után sokkal jobban rászorultak a segítségre, és én annyira örültem, hogy segíthetek, miközben én voltam a rákbeteg.

Persze nem tudták, honnan is tudhatták volna, hogy mi bajom volt.

Annyi szeretetet kaptam vissza mindig a munkám során,

hogy az mindennap teljesen feltöltött. Mindenki örült velem, ahogyan együtt haladunk a tornával, a visszajelzések éltettek, és egyébként is tudtam, hogy csinálni kell, nem szabad elhagyni magam. Pedig gyakran én is komoly fájdalmakkal dolgoztam a vállam miatt.

Amint lehetett, szabadidőmben is visszatértem kedvenc programjaimhoz. Zene, koncert, kiállítás, mindenhova mentem, nem zárkóztam be, nyitott maradtam. A zene különösen nagy segítség volt, amilyen hangulatom volt, aszerint választottam zenét, ami rengeteg érzelmet és erőt szabadított fel bennem. A műtét következményei megviseltek, de nem estem depresszióba. Biztos az is segített, hogy nem terheltek meg az utókezelések.

Öt év után úgy gondoltam,

hogy már gyógyult vagyok,

és nem foglalkozom napi szinten a betegséggel.

Hozzám is járnak mellműtött betegek, és sokukat végig követem, tanácsokkal segítem a magam tapasztalataiból is. Van, aki azt mondta, hogy nagyon jó példát és biztatást jelentettem neki a műtét utáni időszakban. Arra gondolt, hogy ha nekem így sikerült, akkor neki is fog.

Érdekes érzés észrevenni, hogy néha mennyire elfeledkezem arról, hogy mellműtött vagyok!

Nemrégen bementem egy üzletbe, és megpillantottam egy hátul mélyen dekoltált ruhát, nagyon csinos volt, megtetszett, leakasztottam, és indultam próbálni. Csak akkor döbbentem rá, hogy ez nem fog menni, sajnos ilyen ruhát én nem tudok hordani. Ez néhány pillanatig igen rosszulesett a hiúságomnak, és elég szomorkás lett a délutánom.Egy nőnek ez nem könnyű, de az élni akarás mindennél fontosabb.

Eljárok jógázni, aktívan telnek a napjaim. A mozgás és az önismeret segít, hogy lelkileg és fizikailag is kiegyensúlyozott maradjak.

A betegségem előtt nagyon stresszes voltam, sőt pánikbeteg, csak akkor még ez nem volt felismert, hivatalos betegség. 21 éves voltam akkor. Azt mondták, neurózis, hiszti, így csináltam végig tizenhat évet. A pánikrohamok olyan stresszt váltanak ki, hogy az ember szinte cselekvésképtelen.

Ma már tudják, hogy ez komoly probléma, és megvan a módszer is, hogy kezeljék, de akkor ez a betegség nekem óriási nehézséget okozott.

Amennyire tudom, kizárom a stresszes dolgokat. A munkámban is sok a stressz, ezért muszáj időt és energiát szánni a feloldására, átalakítására.

Egy gyógytornász óhatatlanul pszichológus is. Kétszer-háromszor találkozom a betegekkel, és tapasztalom, mennyire meg tudnak nyílni, ami nagyon jó. Nyilván tudják, hogy amit elmondanak, az titok marad, és megbíznak bennem.

Az emberek manapság kevés szeretetet és figyelmet kapnak, és ez érződik. Ha csak lelkiismeretesen és emberségesen végezzük a munkánkat, kedvesek vagyunk, udvariasak, figyelmesek, máris megváltoznak, kinyílnak, mint a virágok az esőre és a napfényre.

Egy nőnek a kapcsolati kérdés elég nehéz lehet a mellműtét után, de előtte is. Ha egy kapcsolat túl sok feszültséggel jár, és nem azt nyújtja az embernek, amit egy társkapcsolatnak kellene, akkor az megbetegíthet. A negatív megjegyzések, a rossz hangulat, a tartós feszültség rombolja az egészségünket. Fontos lenne ezt időben felfedezni, megoldani, vagy ha nem megy, kilépni.

Tudom, hogy nem mindenki teheti meg, hiszen a gyermek, az anyagiak összekötik őket, de az is előfordul, hogy valaki egyszerűen nem mer egyedül maradni, esetleg fél a társadalmi megítéléstől.

Sok beteggel folytatott beszélgetésemből derült már ki, hogy ha valaki nem mert az érdekeiért kiállni, képtelen volt kifejezni, érvényesíteni természetes igényeit, az előbb-utóbb beteg lett. Persze nyilván személyiségfüggő is, mit hogyan dolgozunk fel, de az elfojtott feszültség megbetegítheti az embert.

Az is lelki nehézség, hogy a műtét következményét tudomásul vegye az ember. Az első párom a pánikbetegségemet nem bírta, ezért ment tönkre a kapcsolatunk. Amikor kiderült, hogy radikális volt a műtétem, rögtön azt gondoltam, hogy az akkori párom is otthagy emiatt. Voltak átsírt esték, éjszakák.

De aztán végigfutott az agyamon, hogy ha így lesz, akkor így lesz, ha életem végéig egyedül maradok is, mindegy, nekem ezt végig kell csinálnom a fiamért.

Menni kell tovább, mese nincs!

Talpra kell állni!

Az biztos, hogy az ember rengeteg mindent átértékel egy ilyen betegség után. Ami előtte fontos volt, az most lehet, hogy jelentőségét veszti, és teljesen más dolgok lépnek a helyébe. Az sem számít már túl sokat, hogy mihez mit szólnak az emberek, a család, a környezet. Azelőtt én igyekeztem mindenkinek maximálisan megfelelni, a környezetnek, a családnak, a munkahelynek. No, azért ez módosult. Sokat. Miért fontos nekem mindig úgy viselkedni, ahogy mások elvárják? Fel kellett fedeznem saját magamat, és kimondani: én olyan vagyok, amilyen, ha ezt elfogadják, akkor jó, de akkor sem akarok másmilyen lenni, ha másnak nem tetszik. Nem nagy dolgokra kell itt gondolni, inkább csak a saját időmre, pihenésemre. Korábban, ha bárki bármire megkért, én pattantam, mindent megcsináltam, akkor is, ha nem az én dolgom lett volna. A betegségem után megtanultam nemet mondani.

A családban is vannak olyan dolgok, amire ma már ki tudom mondani, hogy fáradt vagyok, nem megyek. Ez a betegségem előtt elképzelhetetlen lett volna.

Én nem gondoltam arra, hogy velem is megtörténik, amiről mások meséltek, hogy elsétálok az utcán egy bokor mellett, rápillantok, megállok, gyönyörködök benne, és eszembe jut,

milyen csodálatos, hogy láthatom

és érezhetem az illatát. Vagy állok a teraszon, és nézem a madarakat, ahogy röpködnek,vagy a holdat, ahogy este bevilágítja a sötét égboltot, minden tagomban érzem, milyen jó nekem, hogy ebben még részem lehet. Hiszen lehetett volna úgy, hogy már nem látom többet.

Sok ilyen apró dolog kapott fontosságot vagy teljesen új jelentést. A pénz sem volt már olyan lényeges. Ha nem tudom megvenni a bőrcipőt, akkor megveszem a másikat.

Eltörpültek szempontok, és kiemelkedett az a csoda, hogy részt vehetek a családom életében, és egyáltalán: az életben.

A fiam kicsi volt, mikor beteg lettem, csak annyit tudott, hogy a mama nincs jól, de a játékok, az esti mese, a mindennapi kapcsolat ugyanolyan maradt, igyekeztem fenntartani, ezért annyira nem viselte meg őt. Azt tapasztalhatta, hogy az élet a műtét után visszatért a normális mederbe, és dolgozom, ugyanúgy élek, mint régen.

Nőiségem igazi megélését egy új szerelem hozta meg. Bebizonyosodott, hogy teljes lehet az életem egy ilyen betegség után is.

Huszonhét év telt már el. Szerencsére egészséges, békés, boldog, kiegyensúlyozott életet élek.

Amikor tudomást szereztem a fotózásról, akkor nagyon felvillanyozódtam, mert úgy éreztem, hogy ilyen felajánlást nem mindennap kap az ember, egy ilyen élmény nem

jut mindenkinek. Hölgyekről készült művészi fényképek esetén eddig csak csupa szép arcú, fiatal tökéletes alakú nőt láttam. Titkon irigyeltem őket, s hihetetlen volt, hogy most nekem is megadatott ez a lehetőség.

A másik oldala pedig az, hogy ha segíteni is tudok, másokat bátorítani vele, akkor különös értéke van. Bennem nem merült fel semmilyen gátlásosság, hogy így mutatkozzam, hiszen annyi mindent megélt már az ember, ami után ez teljesen természetesnek tűnt.

Olyan szépre, mint amilyen végül a kép lett, nem is gondoltam. Teljesen ellágyultam.

Ez még inkább megerősítette az önbizalmamat, a föld fölött jártam napokig.

A párom mondta, hogy

merész, de gyönyörű.

Mi megbeszéltük előtte, ő mondta, ha szeretném, akkor ne tétovázzak. Azóta többször megnézte, és gyönyörködött benne. A fiamnak is szóltam előtte, és utána megmutattam neki is a képet. Azt mondta, hogy annyira nőies és szép vagyok rajta! Most is szurkolnak az egészért. Én a családtól maximális támogatást kaptam ehhez.

Szerencsére csodálatosan megértő férfiak vesznek körül.

Ha annak idején én kaptam volna egy ilyen könyvet a kezembe, akkor hatalmas erőt adott volna a gyógyuláshoz, hogy mégsem feltétlen olyan nagy tragédia, és lám, túlélhető így is.

Sosem tudjuk, hogy kire mi vár a közeljövőben, de bárkivel is történjen meg, akkor adjon neki olyan erőt, hogy végig tudja járni az útját.